Előzetesen sok mindent gondolhat az ember a Bárány című izlandi film hallatán. Számíthat északi jellegű szikár történetre, állatos horrorra, meglepő, abszurd helyzetekre és művészfilmes beütésű alkotásra is. A holnap háborúja és a Zsivány Egyes effektjein is dolgozó Valdimar Jóhannsson első egész estés rendezése ehhez képest egyszerre szolgáltatja a felsoroltakat. Méghozzá tökéletes arányban elosztva, egy aprólékosan átgondolt, pillanatról pillanatra izgalmakat és mondanivalót hordozó műben. A film izgalmas és kirívóan egyedi története egy teljesen elhagyatott, zord vidéken, bárányokat tenyésztő házaspár birtokán játszódik. Jóllehet kapcsolatuk szeretetteli, gyerekeik elvesztését követően abszurd húzással adnak értelmet életüknek: anyjától elszakítva, sajátjukként kezelve befogadnak egy kisbárányt az akolból, akit aztán dédelgetnek, jászolban takargatnak, öltöztetnek, beszélnek vele, emberként nevelik. És ahogy az első perctől sejteni lehet, csattanós végre fut ki a cselekmény.
(A képek forrása: IMDB)
Északi szürrealizmus
Az északi stílus hazai kedvelőinek kötelező darab a Bárány. De legalább annyira szól Valdimar Jóhannsson rendezése a bizarr humorra nyitott nézőknek. Kezdetben a hideg, szürke képek, a sejtetések és a kevés párbeszédes, nyomasztó csendekkel terhelt forma uralja a filmet, hogy aztán a történet furcsasága révén, amit képileg sem felejtenek el kifejezni a készítők, egy vérbeli groteszk-szürreális mű táruljon elénk. A cselekményt végigkíséri a horrorisztikus hangulat, de legalább annyira dominálnak a hihetetlen, szimbolikus képek és szituációk is. Több jelenetben egyszerre érez feszültséget és nevet fel az ember, az alkotók szándékosan teremtenek kétértelmű helyzeteket. Hasonló kettős állapotba hozzák a nézőt, hiszen alapvetően belehelyezkedünk a hősök beteg szemszögébe, de rendre megtörik ez a látásmód és több snittben a külső szemlélő objektivitásával mutatják be az abszurd eseményeket. A két különböző stílus, vagyis az északi horrorisztikus tónus, illetve a szürrealizmus nem oltják ki egymást és nem is homályosítja el az egyik a másikat. Ugyanakkor ez a párosítás olyan sokszínűséget biztosít a filmnek, aminek segítségével az alkotók végig fenntartják a figyelmet. Egyszer az egyik szál, később egy másik hangulat kerül előtérbe, minden jelenetnek megvan a maga mondanivalója.
A természet rendjét felborítva
Az abszurd történet eleve egy modellszerű, képzelt világban játszódik, de hőseink otthona ténylegesen távol esik mindentől, hegyek által körbezárt „szigeten” folydogál a cselekmény. A példázatszerű sztori tehát alapjaiban felborítja a valóság szabályait, a történet középpontjában álló házaspár viszont a természet rendjét is durván kizökkenti harmonikus állapotából, amikor emberként kezdi nevelni a kis bárányt. A játékidő során végig érezhető, hogy készülődik valami robbanás a fatalista jellegű történet fináléjára. Valamennyi jelenet hordoz fontos és észrevehető utalásokat, amikből viszont soha nem derül ki pontosan hőseink előélete, csak fel-feltörnek korábbi emlékek, amik a jelenben újabb veszélyforrásként, konfliktuspontokként torlódnak egymásra. Világos a film üzenete: aki nem fogadja el sorsát, és a világ szabályait áthágja, sötét végzet felé halad. Vagy egyszerűen szólva: a természet visszaveszi, ami az övé. Mindezt azonban valóságos drámai szituáció keretében, gyermekeiket elvesztett szülők történetén keresztül látjuk. A konkrét sztori páratlan szimbolikával mutatja be a hétköznapi esetet. Egy harmadik karakter révén pedig még azt is demonstrálják az alkotók, hogy a nevelés során pontosan azt kapjuk vissza, amit példaként állítunk a gyerek elé.
A Bárány egészen kiváló film. Elgondolkodtató, minden egyes kis eleme, apró pillanata átgondolt, jelentéses, de nem túl tömény, hanem kifejezetten szórakoztató. Tökéletes arányban keveredik benne a horror, a dráma és pont annyi humor van benne, amit igényel ez a kivételesen eredeti és egyedi történet. De nem pusztán a forgatókönyvet illeti a dicséret, hanem a gondosan megalkotott képeket is. A szürkeség, a borzongató tájról lőtt felvételek, a szenvtelen beállítások és a néhol szándékosan giccses, máskor pedig visszafogott CGI rendkívül változatosan fejezik ki az alkotók mondanivalóját. Pazar módon alkalmazzák a Kulesov-effektet, miszerint kontextusba helyezve bármilyen tulajdonságokkal felruházhatók semleges – ezúttal állati – arcokról készült képek. Ezáltal személyiséget és tudatos tetteket látunk a bárányok viselkedése mögött, ami még mesésebbé és fabulaszerűbbé teszi a filmet. Valdimar Jóhannsson rendezése fantasztikus példázata egy fájdalmas emberi történetnek, mindazonáltal túlzás nélkül, biztosan állítható, hogy az év egyik, ha nem a legjobb filmje.
