Tomas Alfredson a különleges és szerethető filmek atyja, a műfaji játékok svéd mestere új filmmel jelentkezik. Az Engedj be! és a Suszter, szabó, baka, kém után a heist-vígjáték (ún. caper) zsánere felé vette az irányt. A Jönsson banda a kilencvenes években készült, hazánkba is eljutott – A Pál utcai fiúk jellegű – gyerektörténetet modernizálja és költi át. A mesejelleg szerencsére megmarad, a bornírt karakterekhez és egyszerű sztorihoz viszont durva közeg és néhol sikamlós, sőt morbid poénok társulnak, ahogy az Alfredson filmjeiben lenni szokott. Erőteljes társadalomkritika is akad a történetben, de az nem előtérbe tolva, hanem a közegábrázolásban jelenik meg. Végig paradoxonok övezik a filmet: egy szakértőkből álló rablóbandát követünk, akik profizmusuk ellenére nagyra nőtt gyerekek módjára viselkednek. Intelligenciájuk és akcióik alapján a fehér galléros bűnözők világába illenek, mégis a társadalom peremén egyensúlyoznak. Meghitt családi légkörben élnek, pedig mindannyiuk alapvető pszichológiai problémákkal küzd. A csütörtök óta a hazai mozikban is látható opusz ezekkel az izgalmas felütésekkel indul, és bár nem tudja átlépni saját árnyékát, egy tanulságos és bájos meseként zárul.
(A kép forrása: Vertigo Média)
Gengsztermese
Tomas Alfredson nagy találmánya a műfaji hatásmechanizmusok erősítése és kiforgatása, ezen két technika párhuzamos működtetése. Vagyis jelen esetben a gengszter műfaj véres, erőszakos és morálisan megkérdőjelezhető elemeit, illetve kicsit sem szívderítő külvárosi helyszíneit keveri a zsánerrel totálisan ellentétes gyerekes karakterekkel, aranyos szituációkkal és a durvaságot kerülő happy enddel. A cselekmény első felében és főleg közepén még sokkal vulgárisabb és nyersebb eseményeket látunk, ami fokozatosan átvedlik egy mesés sztoriba. Ez a kettős koncepció jól működik, a forgatókönyvből viszont hiányzik az a kreatív tartalom, ami a sok ötletes karakter fölé egy viccesebb, lendületesebb és főként fordulatosabb történetet emelne. Hullámzó a film színvonala, nagyon jó ritmusú, Guy Ritchie-t idéző jelenetek, drámai-megható pillanatok, eltalált gegek, illetve erőltetettebb szituációk és teljesen felejthető ötpercek váltakoznak egészen a záróképig.
(A kép forrása: Port)
Nyomor
Az imént felvázolt paradox műfajépítés mellett Alfredson másik fontos szerzői jegye, a szociológiai nézőpont, jelen műben is tetten érhető. Megszokhattuk az északi filmekben, hogy a skandináv társadalmak működésének diszfunkcionális elemeit, főként az elhidegülést és a kommunikációhiányt szürke és rideg képekkel, illetve drámaiatlanított jelenetekkel mutatják be. Alfredson teljesen másként beszél ugyanezen problémákról, jelen műben főleg a szeretetlen családi viszonyokról és a városok peremvidékére szorult réteg kilátástalan jövőképéről, egyhangú hétköznapjairól. Mindezt azonban olyan barátságos módon, megértő attitűddel teszi, mint korábban Milos Forman (Hair, Larry Flint, a provokátor). A könnyed mesélés végül egy feszültségoldó, lelkesítő befejezéshez vezet, amit egyszerűen jó nézni.
Alfredson rendezése tulajdonképpen egy szép fabula mindannyiunknak, hogyan is maradjunk tiszták a felnőtt kor kihívásai és egzisztenciális nehézségei közepette. Bravúros az ötlet, hogy mindezt egy morálisan kikezdhető tevékenységet folytató csapat történetén keresztül mesélik el az alkotók. A kivitelezés azonban már nem olyan nívós, mint az alapelgondolás. Végül is A Jönsson banda nem állít semmi nagyot, nem nyűgöz le akciójeleneteivel, a groteszk karakterekben bőven maradnak kiaknázatlan húzások és poénok, illetve kezdeti lendületes rablófilmes jellegét sem tudja megőrizni. Alfredsonnak ezúttal nem sikerült korábbi munkáihoz mérhető súlyú és stílusú filmet rendeznie, viszont friss alkotása egy szívmelengető mese, amin szinte végig lehet jókat nevetni.
(A kép forrása: Port)
