Hazai film esetében mindig a kötődést, a személyes rétegeket keressük először. Gábor Bence egészestés doksijában, amit már láthattok a mozikban, szerencsére nem kell keresni a kapcsolódást, hiszen ízig-vérig magyar történetről van szó. A Volt egyszer egy képregény, amint címe is mutatja, az itthon még mindig kissé megvetett, lesajnált művészeti ágról mesél kicsit. A DIRRR Blog népszerű szerzője első rendezésében ügyesen válogat a témát övező legfontosabb kérdések közül. Végül tömör, de semmiképp sem felszínes körképet kapunk a magyar képregény történetét, alkotóit, gazdasági hátterét és aktuális problémáit, ill. művészi tendenciáit illetően. Lekerekített hossza és összegző igényű koncepciója révén a szubkultúrához egyáltalán nem kötődő nézőkhöz is szólni tudnak az alkotók. Minden érdeklődő és természetesen a fanatikusok számára melegen ajánlott darab.
(A kép forrása: Vertigo Média)
Hogy néz ki?
A XXI. századi dokumentumfilmek egyik fő kérdése, hogy mennyire ragaszkodjanak a klasszikus beszélő fejes formához. Gábor Bencéék maradtak a hagyományos narratív szerkezetnél, ugyanakkor a Netflix dinamikus doksijain edződött néző sem húzhatja a száját a vetítést követően. Egész pontosan könnyed tévés stílust követ a film, főleg a 2000 utáni királyi csatorna magazinműsorainak formáját, ami tetszetőssé és emészthetővé teszi a háromnegyed órás játékidőt. Minden fontos kérdésről annyi szó esik, amennyi szükséges, nem több, nem kevesebb. Kifejezetten ügyesen válogatták meg a szereplőket is. Látunk alkotókat, kiadót, elemzőt, fiatalabb és tapasztaltabb nyilatkozót, akik különböző nézőpontokat vázolnak előttünk. Nem túl sokat, pont annyit, hogy világosan kivehetővé váljanak minden blokk végén az eltérő szemléletmódok vagy álláspontok. Legfőbbképp a vágást lehet dicsérni, mert követhető dramaturgiát és jó ritmust kölcsönöz a műnek, ami egy klasszikus stílusú doksi esetében létfontosságú kérdés a kortárs néző számára.
Miről szól?
A film kulcsa a megfelelő adagolás. Felfestik a hazai képregény történetét, az aktuális iparági problémákat, illetve művészi szempontokat is. Gábor Bence nem akart egyetlen résztémában hosszan elmerülni, az egész kérdéskör aprólékos tárgyalása pedig több egészestés opuszt igényelne, ezért inkább jó érzékkel kiemelte a legfontosabb pontokat. Nem esik szó mindenről, de kapunk egy általános áttekintést, illetve a különböző blokkokat egyes kiemelt problémák köré szervezik a készítők. A konkrét kérdéseken túl ráadásul olyan izgalmas gondolatok is elhangzanak, amik általánosságban elgondolkodtatják az embert. Felmerül például a kultúrateremtés nehézsége, valamilyen idegen jelenség meghonosításának folyamata (a nyilatkozók tanulságos külföldi példákkal helyezik kontextusba a hazai tendenciákat), ami természetesen nem csak a képregény-kedvelők számára lehet érdekes. Hasznos gyakorlati észrevételekkel távozhatnak a társművészetek képviselői, elsősorban filmesek és írók, a dramaturgia felépítését és a kidolgozás folyamatát illetően. A gazdaság iránt érdeklődők, marketingesek pedig azon gondolkodhatnak el a bemutatott példa alapján, hogy miként érdemes menedzselni valamit egy relatíve szűk piacon, mint amilyen a magyar.
Lehet kritizálni a Volt egyszer képregényt amiért nem mélyül el alaposabban egyik-másik témában. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy nagyközönségnek készült a film, ráadásul egy áttekintő, szintetizáló alkotás sosem kalandozhat el a részletekben. Rendkívül nehéz komplex képet adni egy jelenségről, Gábor Bencének viszont sikerült megküzdenie ezzel a kihívással. Rendezésében nagyon ügyesen találja meg a hazai képregénykultúra legfontosabb gócpontjait és emeli ki a nyilatkozók szavaiból a főbb téziseket, állításokat. Ez a film egyszerre működik kedvcsinálóként, bevezetőként a laikusok számára és szolgál kordokumentumként a XXI. századi magyar képregénykultúra iparági helyzetéről és művészi gondolkodásmódjáról.
