A Hang nélkül 2, az Idő, a Bárány, a Kampókéz és a James Wan-féle Eleven kór után újabb régóta várt horrorfilm került mozivászonra. Mától látható David Bruckner (V/H/S, A rítus) rendezése, az okkult és pszichológiai elemeket keverő Éjszaka a házban. Nehéz dramaturgiai ívet választottak a készítők, hiszen egy hátborzongatóan titokzatos és rémisztő csavarra húzták fel filmjüket, az ilyen típusú történetek pedig rendszerint éles reakciókat váltanak ki a közönségből. Ha kicsit is megbicsaklik a cselekményt lezáró magyarázat vagy akár egy kiváló koncepció gyengébb vizuális és színészi kivitelezést kap, máris az egész művet csalódásként, a „nagy végső semmiért fújt lufiként” értékelik a nézők. Szerencsére jelen opusz egyáltalán nem lufi, ugyanakkor pont annak a bizonyos gegnek a kibontása problémát okozott a készítőknek. Ennek ellenére olyan erős a film összes többi eleme, hogy azok bőven kárpótolnak a nem teljesen konzisztens vonalvezetés miatt. Amennyire megnyerő a mű előzetese, majdnem annyira lebilincselő az egész történet, jóllehet pont nem azon aspektusa miatt, amit a trailer olyan csábító körítéssel felvázol.
(A képek forrása: Port)
Terápiás film
Az Éjszaka a házban valójában másról szól, mint amit előzetesei alapján vártunk tőle. Még a film közepén is akad némi zavar, hiszen az alkotók elkezdenek felvázolni egy paranormális sztorit, amit azonban nem bontanak ki rendesen a fináléban. Röviden úgy mondhatnánk, hogy ez a film nem ad magyarázatot a nagy rejtélyre, csak a gonoszt mutatja meg végül. De nem is kell feltétlen az okkult szálon elidőznie, hiszen az már egy másik történet lenne. Az Éjszaka a házban pedig nem valamiféle párhuzamos dimenziókkal való játékról, hanem az emberi gyászfolyamatról szól. Ennek tükrében kétségkívül zavaró, hogy ilyen mértékben beemelnek egy később kidolgozatlanul maradt okkult síkot, de van mentsége az alkotóknak. Egyrészt leírhatatlanul gördülékeny módon működik a film hatásmechanizmusa, ami miatt nem bánjuk a transzcendentális jeleneteket, másfelől előbbiekkel egyenrangú történetszálként jelentkezik a gyászoló hős tragédiája.
Amiről konkrétan szó van, az annak a bemutatása, ahogy egy özvegy nő keményen megszenvedi és feldolgozza férje halálát. Erről a folyamatról, ennek a részben drámai és nagy erőkkel horrorisztikus módon bemutatott történetéről szól a film. Eljutunk a gyász első tagadó fázisától, a parttalanságon át, egészen az aktív düh stációjáig. Az ebben a helyzetben megtapasztalható összes egzisztenciális kételyt, a kilátástalanságot, az élet értelmetlenségét, a halál utáni léttel szembeni bizonytalanságot és a környezetünkkel való kapcsolatunk hamisságának képzetét is felvázolja a mű. A hősnő gyógyulási folyamatát nehezíti a néhai férj idővel feltáruló titkos élete, amire egyébként egy hátborzongató nyomozás-tematika épül a cselekmény közepén. Ám szerencsére nem látunk sablonos flashbackeket a múltról, ahogy a bűnügyi sztorit sem kívánják akkurátusan felépíteni az alkotók. A cselekmény kizárólag a jelenben és Beth-ben játszódik, mert minden műfaji elem és az összes hatáscentrikus pillanat csakis a főhős szempontjából érdekes – utóbbi miatt megbocsátható, hogy végül az okkult szegmens is kibogozatlanul marad.
Transz
Az említett létállapot felvázolásához számos formai elemnek is pontosan illeszkednie kell. Annyiban hű képet fest a trailer, hogy a filmben valóban rendkívül színes vizuális világba csöppenünk bele. Poe és Csáth Géza varázslatosan sodró lendületű novelláihoz hasonlítható az a dinamika, amivel a mű beszippantja nézőjét. Nem álomszerű, nem is gótikus víziót látunk, de csak előbbi stílusokhoz hasonlítható a vetítőterem minden apró szegletét átjáró hangulat, amit a film áraszt. Külön erényként említhetjük a külcsín mellett (jegyezzük fel azért David Marks vágó nevét is), hogy a horrort kiegészítve néhány melodrámai pillanatot is kapunk. Több hidegrázós, egyben színháziasan feszült dialógust követhetünk végig, amik a borzongató látomások és Beth zárt szituációs monodrámákat idéző jelenetei közé vannak beékelve. Szinte közhelyes, de igaz megállapítás, hogy ehhez kiemelkedő színészi alakításra van szükség, amit – az egyébként hollywoodi művekhez mérten atipikus karaktert magára öltő – Rebbecca Halltól meg is kapunk.
Ha máshonnan nem, a hasonlóan egy gegre épülő thrillerekből és horrorokból megtanulhattuk már, hogy milyen nehéz dolog szépen lezárni egy filmet. Az Éjszaka a házban esetében nem is sikerült résmentesen megoldani ezt a feladatot, mivel nem teljesen konzisztens a forgatókönyv ezen része. Ugyanakkor látni kell, hogy David Bruckner rendezésében a sok különböző elem csak segédeszköz a főhős lelki és mentális állapotának felfestéséhez, ami a film valódi fő témája. A döcögős zárósnitt ellenére annyira ügyesen torkon ragadja és kivételesen húsba tépő formában festi fel az emberi gyászfolyamatot a produkció, hogy nem is lehet másként kijönni a moziból, mint ami a zsáner klasszikus célja: a közel két órás játékidő során az ember leveti magáról zsigeri félelmeit és komplexusait. Az Éjszaka a házban jóval több mint fordulatos vagy félelmetes alkotás. Gyönyörűen dolgoz fel egy egzisztenciális válságot, épp ezért fogunk rá emlékezni évek múltán is.
