Az Alien, a Szárnyas fejvadász vagy épp a Thelma és Louise révén egykor Hollywood csúcsain evező Ridley Scott neve alaposan megkopott az elmúlt évtizedekben. Ehhez képest idei filmjeit – bár semmilyen újító szándékot vagy különösen érdekes sztorit nem ígérnek – bizalomgerjesztő alkotásoknak nevezhetjük előzeteseik alapján. Az utolsó párbaj ráadásul aktuális társadalmi-kulturális diskurzusba illeszkedik, ami megkönnyíti az összehasonlítást és az értékelést. A Me Too verte hullámok hatására született fősodratú filmek közül eddig egyedül a több tekintetben kritizálható, de kétség kívül egyedi és erős koncepció mentén felépülő Ígéretes fiatal nőnek sikerült maradandót alkotnia. Ridley Scott rendezése előbbinél sokkal kommerszebb alkotás, jó iparos munka (annak minden erényével és hiátusával), ugyanakkor olyan állításokat is tesz, amiket hasonszőrű filmekben eddig nemigen láttunk. A téma iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlott darab.
A XIV. századi igaz történeten alapuló filmben egy nagyhatlalmú földesúr megerőszakolja hűséges lovagjának feleségét. A nő azonban nem tartja titokban az őt ért sérelmet, még ha a közösség a fejét is követeli öntudatos fellépése miatt. Végül férje párbajra hívja a gonosz hatalmasságot.
(A kép forrása: Port)
Az igazság
Habár Scott kétséget sem hagy afelől filmjében, hogy mi az igazság, viszonylag árnyalt módon mutatja be a fent vázolt eseményeket. Nevezhetnénk középkori tárgyalótermi bűnügyi filmnek is Az utolsó párbajt, ugyanis nem a láthatatlan elbeszélő, a kívülálló kamera objektív képén keresztül tárul elénk a sztori. Három narratívából áll össze a cselekmény: a két férfi és a sértett ugyanazt a vitatott történetet mesélik el a bíróság színe előtt. Vagyis az ő emlékeik kerülnek vászonra ugyanarról a néhány szituációról, más-más tálalásban. Ez a film fő erénye, a megosztott elbeszélés által ugyanis betekintést nyerünk az elkövető önámító elméjébe, vagy épp láthatjuk azokat a sebeket, amiket egy kapcsolatban (esetleg házasságban) a másiknak okozunk és amik fölött olyan könnyen elsiklik a figyelmünk. Ugyanakkor a háromosztatú narratíva rengeteg lehetőséget nyújtott volna még az ábrázoltakon túlmenően az eltérő lélekállapotok, megfigyelések és gondolatok bemutatására. Összevetve egy filmtörténeti klasszikussal, Kuroszava A vihar kapujában című kísértetisen hasonló, briliáns művével, Ridley Scott munkája lényegesen felszínesebb marad elődjénél.
(A kép forrása: IMDB)
Sötét középkor
Középkorászok joggal háborodhatnak fel a Reneszánsz nyomán vázolt egysíkú történeti nézőponton, ugyanakkor a modern szem számára kétség kívül sértő lehet az 1300-as évek társadalmi modellje. Ridley Scott a felvilágosult jogi és tudományos intézmények nevében mond ítéletet a vajákosok biológiai tudása, valamint a személyes viszonyoktól átszőtt politikai, gazdasági és igazságszolgáltatási rendszer felett. A közel hétszáz éve zajlott történet felelevenítésének természetesen akkor van értelme, ha a mára nézve is találunk benne érvényes gondolatokat. Szerencsére Scott nem esik át a ló túloldalára, nem folytat manapság tucat számra olvasható, látható, hallható Egyház-, és tradícióellenes propagandát. Ésszel kritizálja a rendi berendezkedést és annak modern korba átnyúló elemeit. Ritkaság a kortárs Hollywoodban az ilyen mértéktartó és intelligens nézőpont, amiért mindenképp dicséret illeti a veterán direktort.
Azonban akárcsak a film narratív szerkezetét és pszichológiai-érzelmi aspektusát illetően, a történetiség tekintetében is támadhat némi hiányérzetünk. Kicsit nagyobb figyelmet is szentelhettek volna az alkotók, ezzel megtámasztva az általános mondanivalót, a korabeli francia területek – magyar szemmel nézve – maffiaháborúkat idéző kiszámíthatatlan viszonyaira, a kisstílű alkuk és egymás hátába döfő kalandorok világára. A készítők eleinte élesebb hangsúlyt helyeztek az egységes királyságként csak névleg működő Franciaország korabeli viszonyainak bemutatására, végül azonban nem sikerült úgy lekerekíteni ezt a szálat, hogy olyan érett politikai konklúzióval távozhasson a néző a moziból, mint számos másik fantasy esetében.
Összességében azt lehet mondani, hogy professzionális, izgalmas és mutatós filmet hozott össze az utóbbi húsz évben látványosan megereszkedett színvonalú művek sorouatát produkáló Ridley Scott. Nehezen képzelhető el, hogy bárki újra akarja majd nézni a közel két és fél órás opuszt, túl sok újdonságot nem rejt Az utolsó párbaj. Ugyanakkor több kiváló jelenetet látunk, amik egyértelműen gondolkodásra sarkallják a nézőt. A többes elbeszélés ügyes húzás volt a direktor részéről, általa jobban megérthetjük az egészségtelen hierarchikus viszonyok belső működésmódját. Illetve különösen szerencsés, hogy nem légből kapott fiktív történettel van dolgunk, amit kizárólag a közelmúltbéli szomorú események szültek egy felemás tájékozottságú hollywoodi író képzeletében, hanem valós középkori elbeszélés képezi a mű alapját. A formailag sztenderd, tartalmi szempontból viszont egész termékeny produkciót már vetítik a hazai mozikban.
