Legendák terjengenek arról, hogy az eredeti Dűne filmadaptáció majdnem kettétörte David Lynch rendezői pályáját. Szerencsére nem így alakult, bár az 1984-es filmet azóta sem zárták szívükbe a sci-fi fanatikusok. Most azonban eljött a javítás lehetősége: a műfajban már kellő tapasztalattal bíró Denis Villeneuve (Érkezés, Szárnyas fejvadász 2049) kapta meg a rendezői pálcát, illetve vastag dollár milliókat elképzeléseinek szabad megvalósítására. Ennek megfelelően az új Dűne káprázatosan is néz ki, a film audiovizuális megjelenésével több mint elégedettek lehetnek a rajongók. Más szempontból viszont pontosan azt a felszínes, gondolatokat megspóroló élményt kapjuk, amit Villeneuve korábbi munkái alapján várhattunk új rendezésétől. Ezúttal az erős irodalmi alapanyag, Frank Hertbert ikonikus regénye biztosíthatta volna, hogy a mondanivaló terén se szenvedjünk hiányt. Mégis tipikusan mai üres hollywoodi látványmozi született. Sajnos hosszú évek óta tart az a trend, amin most már ideje lenne túllépni. Mondjuk ki, egy film nem lesz jó pusztán attól, hogy gyönyörűek a képei vagy lenyűgöző vizualitással rukkol elő.
(A kép forrása: Port)
A semmitmondás rendezője
Sajnos az amerikai kritikák helytállók, a Dűne felszínes munka, nem szól igazán semmiről. Egyáltalán nincsenek kibontva a karakterek, ezért nem túl élesek a motivációik, sem a konfliktusok, amikből aztán nem következnek tanulságok. Kizárólag a hosszabb játékidőt élvező antagonistáknak van kiforrott személyiségük, közülük is egyedül Vladimir Harkonnen báró igazán jellegzetes figura. Ő legalább karakteresen gonosz, romlott, sunyi és hatalomvágyó. Talán a pozitív hősök semmilyensége miatt is érvényesül olyan élesen a „Koppány-effektus”, vagyis a gonosszal való nézői azonosulás. Szinte vágyik rá az ember, hogy minél több jelenetben láthassa a tunya bárót, annyival erőteljesebb karakter mindenki másnál.
(A kép forrása: Lost in Film)
Frank Herbert klasszikus történetéből számos politikai, társadalmi és szociológiai tanulságot vonhatnánk le, lehetne felnövéstörténetként vagy családi históriaként is értelmezni, esetleg korunk környezeti válságával párhuzamokat vonni általa. Sajnos egyik lehetőséget sem választja Denis Villeneuve. A Dűne nem állít semmit és nem szól semmiről. Bár nagyszabású külalakja tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy igazi hőseposszá vagy szövevényes politikai fantasy-vé váljon, a novella hosszúságú forgatókönyv eleve kizárja utóbbiak lehetőségét. Csak mellékes probléma, hogy rosszul vezetett, arányt tévesztő a dramaturgia. Részenként, jeleneteire bontva működik a film, de nem áll össze egységes elbeszéléssé. Illetve rosszul adagolják a cselekmény csúcspontjait és átvezető, leíró részeit, nem szép a történet íve.
(A kép forrása: IMDB)
Mozgó festészet
Amint az várható volt, lenyűgöző és nem pusztán grandiózus, hanem – a MCU opuszaival ellentétben – igényes, árnyalt és egyedi stílusú is a Dűne vizuális megjelenése. Ugyanakkor ez a film szinte egyetlen erénye. Villeneuve egyszerű illusztrátor, aki impresszionista festő módjára készít mozgóképet egy regény alapján. Leginkább egy képzőművészeti ihletettségű képregényre emlékeztet a mű. Kétség kívül csontig hatol a hangulata, teljesen rátelepszik egy-egy rész tónusa az emberre. Néhány hosszú jelenetből, lényegében fejezetből épül fel a film és jellemzően kevés dolog történik ezekben a stációkban. Valamelyik karakter kiemelt személyiségjegyét vagy egy helyszín jellegzetes hangulatát mutatják be, ragadják meg – az összes lehetséges audiovizuális eszköz bevetésével – az öt-tíz perces jelenetek, szekvenciák során az alkotók. Az ember teljesen a látottak hatása alá kerül a vetítés során, néhány nap elteltével azonban úgy elillan a film emléke, mintha nem is látta volna. Hamar kiviláglik, hogy mennyire üres a két és fél órás alkotás, amit a tervek szerint még egy, várhatóan hasonló hosszúságú epizód követ majd.
Nagyvásznon lenyűgöző élmény, ám csak moziban és profi hangrendszer mellett átütő a film. A készítők mégis kizárólag erre az elemre hegyezik ki az egész művet. Kurta története és suta karakterei miatt egyszeri hatást vált ki a Dűne, aligha nézné újra bárki is (otthon). Avantgárd kísérleti mozinak túl hosszú Denis Villeneuve rendezése, populáris műfaji, történetmesélő filmként viszont nem működik. Egyszerű szemfényvesztés folyik a vásznon, ami csakis a vizuális hatáskeltés, még csak nem is a mozgóképes elbeszélés terén jeleskedik. Zavaró, hogy milyen látványosan nem fordít figyelmet a direktor a film legtöbb aspektusára, totálisan elhanyagolja a forgatókönyvírás, a színészvezetés és a montázs teendőit. Villeneuve korunk egyik legtipikusabb szerzője, aki a filmkészítés egyes elemeiben nagyon egyedi víziót képvisel, annak más rétegeihez viszont bántó közönnyel viszonyul. Kiváló vizuális szakember, aki fejébe vette, hogy rendezni kezd. Ettől az ellentmondástól szenved a Dűne is.
