Ridley Scott mindent tud a rendezés technikai oldaláról. Bármikor legyárt rövid idő alatt egy szép kerek filmet. Idén már a második nagyszabású, klasszikus történetet kibontó, drámai jelenetekkel és tetszetős színészi alakításokkal kísért alkotásával jelentkezik. Ezekben a művekben bőven elfér néhány emlékezetes pillanat, és hála az égnek, a veterán direktor túljutott a gagyi megoldások iránt tanúsított ezredfordulós érdeklődésén is (itt elég csak a Gladiátor meglepően amatőr felvételeire gondolni). Új munkái láttán mégis tétován távozik a néző a moziból. Vajon egy nyolcvanhárom éves, kultikus alkotó miért készít tonna számra átlagosan jó, középerős filmeket? A Gucci-ház esetében, amit egyébként kimaradt ziccerként értékelhetünk röviden, felmerül az a kérdés is, hogy vajon nem lett volna-e okosabb kétszer ennyi időt tölteni a forgatókönyvvel, mintsem hogy a szenzációs reklámkampányt és a csillogó premiert követően Scott máris rohanjon tovább következő filmjének, egy újabb grandiózus sztorinak a munkálataira.
Az utolsó párbajt alapvetően szép és tanulságos munkaként értékeltük, ami némi aktualitást is hordoz, ugyanakkor képtelen mondanivalóját jó iparos munkánál különlegesebb formában tálalni. A Gucci-ház esetében sem volt híján Scott a gondolatoknak, csak épp akkorát markolt, hogy ő maga sem tudta eldönteni, mire akarja kihegyezni a történetet. Nem tudott választani családi maffiafilm, a tehetség és a középszerűség viadaláról szóló példázat, lehanyatló házassági történet és bosszúsztori között. Pedig a XX. század hírhedt bűntényét és egyik legizgalmasabb családi vállalkozástörténetét feldolgozó filmnek a Trónok harca epizódjaival, a Keresztapával és Martin Scorsese műveinek sokrétűségével kéne versenyeznie a sokszálú narratívát, a célzott karakterrajzokat és a fordulatokat illetően. Különösen azért érthetetlen Scott fiaskója, mert a napokban adott botrányos interjújában a társadalom tanítását tűzte ki célul. Márpedig aki tanítani akar, bizonyára rendelkezik egyértelmű válaszokkal is, amikre kifuttathatja alkotását.
Az idős korára munkamániássá váló Ridley Scott hasonló zsákutcába futott bele, mint az elmúlt években Clint Eastwood. Csupa szépen legyártott, de felemás filmmel rukkol elő. Utóbbi munkáinak esetében vagy a kivitelezés, vagy a mondanivaló legalább kifejezetten erőteljes szokott lenni, így még gyengébb rendezéseire is érdemes odafigyelni. Az utolsó párbaj és főleg A Gucci-ház ellenben nem tud semmilyen markáns vonást felmutatni, hacsak nem a kiváló színészi alakításokra koncentrál a néző. Mivel nincs a cselekményt átfogó koncepció, óhatatlanul a legizgalmasabb karakterekre, Al Pacino és Lady Gaga kiválóan megformált figuráira terelődik a figyelem. Aldo Gucci viszont kevés játékidőt kap, míg Patrizia Reggiani életében pont a fordulópontokat ugorja át elegánsan a forgatókönyv. Leginkább egy ember átalakulását és önnön magából való kifordulását láttuk volna szívesen a bevezetés után, azonban nem sikerül jól ábrázolni a hősnő karakterfejlődését. Sőt az idővel egyre inkább rá fókuszáló cselekmény olyan suta módon végződik, mint amikor elharapnak egy fontos információkat tartalmazó mondatot. Ennek tükrében A Gucci-ház nem több, mint felszínes megidézése izgalmas családtörténeteknek és maffiafilmeknek.
(A képek forrása: Port)
