Az elmúlt harminc évben senki nem gondolta, hogy még egy alkalommal kamera elé állnak a szellemirtók, 2021-ben azonban ez is megtörtént. Az ember ilyenkor félelemmel teli várakozással számlálja vissza a premierig hátralévő napokat – a moziból kijőve pedig hasonlóan vegyes érzelmekkel térhet haza. A Szellemirtók – Az örökség kezdetben meglepően eredeti és fordulatos cselekménye elvarázsolja a nézőt, a fináléban viszont a lehető legsutább módon kényszerítik bele az alkotók az addig ügyesen építgetett sztorit a kötelezőnek vélt nosztalgikus lezárásba. Senki nem várta, hogy igazán erős sztorival rukkoljon elő a Jason Reitman rendezésében és Ivan Reitman produceri felügyelete alatt készült film. Ellenben ha már sikerült találni egy kiváló koncepciót, igazán megmaradhattak volna mellette, mintsem hogy illúzióromboló módon idézzék meg végül a klasszikus epizódokat.
Lehetett volna
A feldolgozások és végeláthatatlan szériák építésének korában nem vár sokat az ember egy közel negyven éves franchise új epizódjától, pusztán reméli, hogy nem rombolják le az eredeti részek mítoszát. Ehhez képest a Szellemirtók 3 vetítésén még fel sem ocsúdik a néző, épp hogy elsötétül a terem és megjelenik a vásznon a nyitósnitt, máris egy kivételesen izgalmas filmben találja magát. A fiatalokat nemhogy finom érzékkel építik be az írók egy nosztalgikus cselekménybe, hanem egyenesen eredeti történet veszi kezdetét. Főleg az első fél óra olyan szépen tagolt, annyira megnyerők a karakterek, illetve rengeteg izgalmat szül az aprólékos információcsöpögtetés, hogy akár az elmúlt tíz év egyik legkiválóbb ifjúsági mozija is születhetett volna belőle. Eleinte egy klasszikus stílusú, kalandos gyerek-/tinihorror kezd kibontakozni, ami lassan araszol a Szellemirtók univerzum felé. Szó szerint belefeledkezik az ember az eseményekbe, aminél nagyobb dicséret nem is érhet egy alkotást. Pláne, ha egy sorozat harmadik epizódjáról van szó.
Méltatlan visszatérés
A játékidő felénél már kezd kifogyni a szusz a forgatókönyvből, az igazi törés viszont a cselekmény kétharmadánál következik be. Amennyiben hagyták volna az írók, hogy a film elején vázolt szituációból szervesen kibontakozzon a végjáték, utóbbi is színvonalasra sikerülhetett volna. Sajnos nem így történt. Teljesen összeomlik a gyerekek addig épített nyomozásnarratívája, helyette pedig kényszeresen elkezdünk haladni egy kidolgozatlan kísértetjárás és a régi New York-i szellemirtók színre lépése felé. A szellemekkel való párbaj és Bill Murray-ék visszatérése természetesen kihagyhatatlan elemek, utólag viszont joggal érezheti a rajongó, hogy ha ilyen módon következnek be, bárcsak hagyták volna meg nekünk az első két részt a maga pompájában. A nyolcvanas években készült epizódok sem voltak kifejezetten árnyaltak, nem is ezért szeretjük a szériát, mégis szépen fel volt építve a szellemekkel folyó hadakozás. Ezúttal teljesen indokolatlan események keretezik a zárlatot, a régi banda visszatérése pedig pontosan olyan kínos, mint Carrie Fisher halálát követő „szereplése” a Star Wars-ban.
Forgatókönyvíró kurzusokon gyakran hangoztatják, hogy milyen fontos a befejezés, illetve a zárókép, hiszen azok biztosítják a nézőnek az utolsó élményt, amit hazavisz magával a moziból. A Szellemirtók 3-nak pont az elhibázott és túl hosszúra nyújtott finálé a leggyengébb pontja, ami megülheti a sorozat kedvelőinek a gyomrát. A címszereplők újrázása sajnos rendkívül erőltetett. Az egész szituáció átgondolatlanságát hűen tükrözi a vége-főcím közben beékelt kontextus nélküli, rövidke jelenet, ami kizárólag arra szolgált, hogy Sigourney Weaver is kapjon némi játékidőt a filmben, ha már a cselekményben nem tudtak logikus helyet szorítani neki. A vetítést követő napokban ugyanakkor felértékelődik a mű első fele, ami az elmúlt évek egyik legbájosabb felnövéstörténetét vázolja. És lassan Venkmanék esetlen visszatérésével is megbarátkozik a néző. Legalább láthattunk néhány flegma Bill Murray fintort.
(A képek forrása: Port)
