Érdekes ívet mutat eddig a Marvel Moziverzum Negyedik Fázisa. A nosztalgikus hangulatú Fekete Özvegy sem stílusát, sem cselekményét illetően nem tartogatott sok újdonságot. A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű Legendáját ugyan vízválasztó opuszként vezette fel a nagyobbik képregényfilmes stúdió reklámhadjárata, valójában nemhogy az ázsiai kultúrában nem merült el, egyenesen a legjellegtelenebb szuperhőst ismerhettük meg benne. Joggal merült fel a kérdés az utóbbi hetekben, hogy Thanos mesterkedése után mégis milyen világot megforgató sztori volna képes lenyűgözni a közönséget. Talán érdemesebb lenne globális fenyegetések és crossoverek helyett az egyes karakterekre és saját kis közegükre koncentrálni az új fázisban. A kimondottan a Bosszúállók helyébe lépő Örökkévalók azonban nem ezt az utat választotta. A csütörtöktől hazai mozikban is látható alkotás pont az imént vázolt zsákutcába fut bele. Igaz, a friss Oscar-díjas Chloé Zhao (A nomádok földje) rendezése sok tekintetben különbözik is a legtöbb szuperhősfilmtől.
(A kép forrása: Port)
A dal ugyanaz marad
A Marvel filmek nem árnyaltságukról, izgalmas és fordulatos történeteikről vagy épp merész újításaikról híresek, az Örökkévalók azonban az univerzum többi darabjához viszonyítva kissé más stílusú alkotás. Igazi kétarcú munka, ami egyszerre szolgálja ki a legmagasabb fordulatszámon a producerek igényeit és enged teret a cselekmény közepén a rendező művészi elképzeléseinek. Először vegyük sorra a már oly sok kritikában tárgyalt tipikus Marvel jegyeket, amik sajnos a Fázisok előrehaladtával fokozatosan egyszerűsödnek és általában kiszámítható, sablonos mintázatokban kerülnek elénk. Amint egyre kevesebb egyedi karaktert tudnak felmutatni Kevin Feigéék, úgy uralkodnak el a stúdió produkcióin a primitív megoldások. Ezúttal is a szokásos mindent bele élményt kapjuk, koncepció nélkül összefoltozott filmet látunk. Mintha valamilyen algoritmus pakolgatná egymás után híres filmek ikonikus jeleneteit és különböző műfajok legklisésebb megoldásait. Mémekre emlékeztető szituációkban, tiktok videó hosszúságú snittekben kommunikálnak az alkotók. Igénytelen, ámde grandiózus és barokkosan tömény CGI-szekvenciák ömlenek a vászonról, pedig olyan széles körben népszerű alkotók, mint Fincher, Villeneuve és Nolan már több ízben bemutatták, hogy kell árnyalt és többnyire láthatatlan módon alkalmazni blockbusterekben a technológiát.
(A kép forrása: IMDB)
A fentiek azonban csupán apró problémát jelentenek a film néhol minősíthetetlenül ordenáré, máskor erőltetett humorához képest. A kétezres évek amerikai vígjátékainak altesti humorát idéző poénok, valamint izzadtságszagú faviccek röpködnek a párbeszédek során. Mérhetetlen egyszerűséget feltételez közönségéről a Marvel. Legalábbis hőseink látványosan szűk szókincse, a ruházati és elektronikai márkanevek ismételgetése, ezáltal a mondanivaló pillanathoz kötése, korunk legnívótlanabb dance-pop videoklipjeinek önfeledt megidézése és más hasonló eljárások csakis erre engednek következtetni. Olyan jó volna, ha Kevin Feigéék inkább átlagosan iskolázott közönségnek szánt mesékben (történetekben!) gondolkodnának. Már az első két fázis sem helyezte túlzottan magasra a lécet, a Marvel újabb produkciói viszont tényleg úgy néznek ki, mintha az internet leghitványabb tartalmait fogyasztó zombikat céloznák meg velük. Leírhatatlanul távol van ez a nyolcvanas-kilencvenes évek újító szellemű, nagyszabású, humoros, kecses, romantikus, habkönnyű hollywoodi meséitől, legyen szó akár a fantasy, a sci-fi, a horror vagy az akció-, esetleg kalandfilmes műfajról.
(A kép forrása: IMDB)
Nekirugaszkodó rendező
Mégsem lehet elvitatni, hogy ezúttal kapunk valami mást, a megszokottól eltérő élményt is. Az Örökkévalók újításai egész biztosan megosztják majd a közönséget, pedig némi színt adnak a filmnek. A legalapvetőbb innováció, hogy ezúttal még a korábbiaknál is kevesebb szerepet kapnak az emberek. Bár a címszereplők őket hivatottak védelmezni, fontos kiemelni, hogy az Örökkévalók még csak nem is földi születésű szuperhősök. A film úgy lép ki a földi keretek közül, mint a Thor-széria. Ezért is érthetetlen, legalábbis az első epizód tükrében, hogy miért viszik tudományos síkra, zárják a sciece-fiction műfaji keretei közé az addig misztikus, sőt spirituális keretek közt csordogáló fantasy-t. Más tekintetben azonban teljesen világosak a rendező gondolatai. Felmerül a történelem több klasszikus sorskérdése. Jobb-e felülről irányított rendszer békéjében élni, mint bűnös, ámde szabad társadalomban? Szükség van-e a technikai és tudományos fejlődésre, ha ennek gyakran háborúkban eleső embertömegek fizetik meg az árát? Vajon van-e felsőbb hatalom, és ha valami rossz történik, Isten magára hagyja-e a világot? Lehet-e a hősöknek magánélete? Félreteheti-e hivatását egy kiválasztott, hogy olyan magánjellegű dolgokkal foglalkozzon, mint például a szerelem?
(A kép forrása: Insider)
A rendező jó egy órát szán arra a cselekmény kellős közepén, hogy az epikus kerettörténetből fakadó kérdéseket boncolgassa. Ez lassabb tempójú, komorabb hangvételű jelenetekkel, a karakterek lelki állapotát demonstráló tájképekkel és filozofikus monológokkal párosul. Zhao bátran moralizál és pszichologizál, illetve több romantikus szálat is nyit, amire korábban alig láttunk példát a Marvel filmjeiben. Sok dicsérettel mégsem illethetjük rendezését, ugyanis a koncepciót alig sikerült kibontani. Az akciótengerbe ékelt drámai pillanatok nem mélységet adnak a cselekménynek, hanem kifejezetten lassítják és széttördelik azt. Egész egyszerűen nem sikerült összeilleszteni két különböző stílust. Aminek persze az is lehet az oka, hogy a filozofikusabbnak szánt jelenetek alapjául szolgáló forgatókönyv borzalmasan gyenge. Amerikai filmekben gyakran hallunk butácska mondatokat, de totálisan életidegen szituációk ritkán kerülnek elő. Ehhez képest az Örökkévalók leíró jellegű tőmondatai, a valódi színészi játék híján villantott kifejezéstelen, távolba révedő tekintetek, valamint a gyászos dialógusokat megkoronázó „sufniszinkron” a magyar filmgyártás legrosszabb tendenciáit idézik. A historizáló jelenetekről nem nehéz olyan bántóan félresikerült hazai történelmi munkákra asszociálni, mint például a Honfoglalás vagy a Sacra Corona. Kiábrándító ilyet professzionális amerikai filmben látni, különösen ha már bizonyított, tehetséges rendező áll a kamera mögött. Azért becsületére szóljon, hogy néhány meglepően briliáns zenét is (pl. Pink Floyd, Bach) kölcsönzött egyes jelenetek érzelmi töltetének emelésére.
Chloé Zhao rendezett egy tökéletesen felemás Marvel megapic-et. Egyrészt a stúdió szokásos stílusjegyeit alkalmazza, különösen dagályos mértékben. A MCU-val persze nem volna semmi gond, ha Hollywood nem kizárólag ilyen típusú opuszokkal töltené meg a mozikat, valamint ha a Disney nem próbálná presztízsfilmként eladni képregényadaptációit. Vajon mi szükség van Oscar-díjas szerzőt, kiváló színészeket szerződtetni és dollármilliókat beleölni ezekbe a produkciókba, ha végül C-kategóriás tékás műveket kapunk? Néhány havonta zavarba hozza az embert a Marvel, amikor újra, meg újra eladja ugyanazt a bulvárélményt. Olyan antiintellektuális és primitív megoldásokat alkalmaznak, hogy az átlagos, előítéletmentes nézőből is előhozzák a „kultúrállatot”. Ez a XX. század második felében virágzó popkultúra, illetve különösen a Spielberg, Lucas és Zemeckis által megalkotott ifjúsági mozi megcsúfolása. Jelen alkotás ugyanakkor hordozza egy régi vágású független filmes direktor kézjegyét is. Utóbbi igyekszik felvetni valódi kérdéseket. Például az emberi, antropomorf hősök morális és mentális megingásain keresztül vagy épp a MCU opuszaiban eddig alulreprezentált szerelmi szálak előtérbe helyezésével. Azonban hiába a két és fél órás játékidő, nem marad hely, hogy akár szavakban, akár sajátos zenei és képi elképzelései által szépen kibontsa ezeket a rétegeket. Sikertelen próbálkozásai csupán megtörik a cselekmény lendületét és olyan „európai” irányba tolják a film élét, amit joggal nem fognak díjazni a vérbeli Marvel rajongók.
