A nagyközönség számára hihetetlennek tűnhet, pedig az elmúlt negyven év egyik legmagasabban jegyzett és kifejezetten felismerhető stílust hordozó filmkultúrája az iráni. Az európai szemmel meglehetősen zárkózottnak tűnő ország történelmét nem árt ismerni, a helyi alkotásokban ugyanis még a magánéleti jellegű drámák is rendre társadalmi vonatkozást öltenek. Ugyanakkor az általában népmesei jellegű, Istent és az általános igazságot kereső történetek, a barátságos karakterek, a szociális frusztrációk enyhülését, valamint az egyéni szabadság térnyerését célzó üzenetek az országot érintő mélyebb háttérismeret nélkül is elbűvölik a nézőt. Az iráni filmtörténet legnagyobb klasszikusai, amik egyébként kifejezetten a II. világháborút követő olasz neorealista hullám remekműveit (pl. Biciklitolvajok, Országúton, Németország, nulla év) idézik, korábban merevebb társadalmi viszonyokat tártak elénk, mint amit A hős során tapasztalunk. Úgy tűnik, Irán sem tudja elkerülni a XXI. század és a globalizáció hatását. Ugyanakkor, mindenféle liberalizáció ellenére, szembetűnő, hogy a soknemzetiségű ország filmjeiben évtizedek óta ugyanazon konfliktusok ismétlődnek.
(A kép forrása: Port)
Irán
A világháború után hosszú időn keresztül amerikai támogatással fenntartott iráni kormányrúd a hetvenes évek végén helyi felkelők kezébe került. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, a csekély polgári modernizációs törekvések mellett vastag korrupciót hozó Nyugat-barát időszakot egy bezárkózó, a szomszédjaival ellenséges vallási fundamentalista rendszer váltotta fel. A rigid társadalmi hierarchia és a szigorú vallási előírások ugyanakkor a kilencvenes évek óta lassan oldódni látszanak. A hős végül is egy se nem szabad és nyitott, se nem élhetetlen diktatórikus rendszert ábrázol. Olyan országban járunk, amit teljes mértékben elért a digitalizáció kora, sőt a korábban szinte családi tulajdonként felfogott női státusz képe is fokozatosan (csak fokozatosan) a múlt ködébe vész. Mégsem látunk felszabadult embereket, a szerelem és a testiség súlyos tabunak számít, illetve átjárhatatlannak tűnnek az eltérő egzisztenciális helyzetű személyek közti szakadékok. Míg néhány évtizede még a mindennapos megélhetés nehézségei foglalkoztatták az alkotókat, ma már a kulturálisan megerősödött, anyagilag és karrierépítés szempontjából végtelenül bizonytalan helyzetű középosztály került a figyelem középpontjába.
Archaikus világ
A könnyen fogyasztható és érzelmes történetek mellett már csak azért is érdekes iráni filmeket nézni, mert a mélyen vallásos országban, jóllehet ugyanolyan emberek lakják, mint a nyugati világot, sokkal többre tartják a közjót, a morális példa erejét, a családi és baráti kötelékeket, illetve az egymásnak való segítségnyújtás szerepét. Még ha a görög-római kultúrán edződött felfogás prüdnek és az egyéni szabadságot súlyosan sértő berendezkedésnek is érzi az iránit, ezek a filmek olyan tiszta világba vezetnek be, amit a nyugati kultúra rég nem ismer. És ezen a filmben felbukkanó negatív vagy ambivalens karakterek, a képmutató vagyonosok, erőfitogtató tisztviselők és a hatásvadász média sem változtat. Nem tökéletes társadalmat vagy hibátlan figurákat látunk, pusztán egy olyan világot, ahol eszményként tisztelik a tisztességes, igazságos és etikus megoldásokat. Végül, de nem utolsó sorban pedig megjelennek egyetemes modern problémák, például a digitalizáció hatása a gyerekekre. Az európai szülő ingerküszöbét sokkal kevésbé éri el, ami a hagyományosabb módon élő iráni családok közegében sokkal élesebben jelentkezik.
(A képek forrása: IMDB)
Rendszerkritikus film
Asghar Farhadi Cannes-ban díjazott rendezése tipikus neorealista receptet követ: egy esetlen, távolról sem makulátlan, ám jószívű főhős élete jobbra fordulhatna, jelen esetben aranyat talál, végül azonban olyan szerencsétlen, ostoba módon sáfárkodik szerzeményével, hogy a cselekmény végére még sokkal mélyebb lelki és egzisztenciális gödörbe kerül, mint ahol annak kezdetén állt. A road movie jellegű dramaturgia során hősünk kétségbeesetten rohan az események után, ezáltal számtalan tragikomikus szituációba futunk bele. Többek közt előkerül a börtönhelyzet, az objektivitást mellőző, túlzottan személyes megítélésen alapuló jogrendszer vagy a középosztály kiszolgáltatott pozíciójának kérdése. Végső soron mégsem egyértelmű Igazsággal rukkol elő a rendező, hanem felmutatja valamennyi fél nézőpontját. Ha lehet konklúziót vonni a filmből, az pusztán annyi, hogy az irániakat oly mértékben determinálja vagyoni helyzetük, nemi és vallási identitásuk és a szigorú társadalmi előírások, hogy szinte előre kódolható valamennyi konfliktus és életút kimenetele.
A hős olyan film, amit bár első pillantásra sok nézői előítélet övezhet hazánkban, mégis a széles publikum számára készült. Nem mézes-mázos történettel szolgál, viszont ironikus és drámai pillanatok egyaránt találhatók benne. Kifejezetten közönségbarát alkotásról van szó, könnyű belefeledkezni a mesés történetbe. Elsősorban a rendszerkritikus filmek, társadalmi témájú történetek kedvelőinek ajánlott. A kortárs hollywoodi művekénél fordulatosabb, egyedibb és végig izgalmas sztorit látunk. A tavaly előtt Oscar-díjjal jutalmazott Élősködők után ez lehet következő nem-nyugati alkotás, ami erős mondanivalója és izgalmas forgatókönyve révén elnyeri az aranyszobrocskát. Aki pedig pedig más iráni filmekkel is próbálkozna, azoknak bátran ajánljuk Az ügyfél című 2016-os thrillert és a nyolcvanas évek gyönyörű meséjét, az Istenkeresést szimbolizáló Hol a barátom háza? című alkotást.
