Azt szokás mondani, hogy jó produkció, ami teljesíti az előzetesen kitűzött elvárásokat. Ezen az alapon a Vegyél el (Marry Me) nézői aligha csalódnak majd. Jennifer Lopez énekel, öltözködik és sír, a hűtlen, de szexi ex-pasi lejáratja magát, ám végül megbocsátást nyer, a naiv és jóképű szőke herceg pedig összejön a csodált hősnővel. Akadnak persze buktatók a történet során, hiszen a gazdag sztár és a visszahúzódó matektanár (akiről azért hamar kiderül, hogy valójában zseni és Nobel-aspiráns iskolásokat nevel) alapvetően különböző világokban élik mindennapjaikat. Sajnos nem tudjuk meg, hogy kettejük között miért működik mégis a vonzás, amint az amerikai énekesnők csillogó világának kulisszái mögé sem igazán nyerünk betekintést. Könnyen támadhat olyan érzése az embernek, hogy a Vegyél el a főszereplőnő fanatikusainak és a középkorú közönségnek készült. A forgatókönyv humora és a szerelem felszínes misztifikálása egyaránt a kilencvenes-kétezres évek romkomjait idézi. A kérdés csupán az, hogy ez a nem bántóan primitív, de elég gejl alkotás szolgál-e bármilyen tanulsággal, esetleg visszaadja-e a hitet az olyan elvált harmincasoknak, negyveneseknek a szerelem és a klasszikus családmodell értékét illetően, mint amilyen emberek maguk a film hősei is.
A kortárs könnyed európai romantikus filmekhez (pl. Hab) mérten rendkívül avíttnak, a valódi párkapcsolati kérdéseket kerülgető műnek tűnik a Vegyél el, de még az újabb amerikai romkomokhoz (pl. Gyűlölök és szeretek) képest is öreges a történet. Főleg az irreális felütés és a nem túl fiatalos párbeszédek terén érezni ódivatúságot. Humorát tekintve sokat elmond a filmről, hogy Jimmy Fallon a visszatérő poénfelelős. Azt már fel sem veszi az ember, hogy Owen Wilson karakterét végletesen ambivalens módon mutatják be: megismerünk egy esetlen és zárkózott szingli apukát, aki valahogy minden nyilvános szereplés és meghitt pillanat alkalmával a magabiztos és higgadt álompasi képét ölti magára. Még zavarosabbá teszi a képet, amikor a szinte hibátlan férfivel kapcsolatban – akit, még egyszer, a kétezres évek ideálja, Owen Wilson alakít – kifejtik a hősnő vérszívó tanácsadói, hogy mennyire nem jóképű. Ha nem is várt többet a filmtől az ember, biztosan marad hiányérzete J.Lo játékával kapcsolatban. A színésznőként már igen komoly szinten bizonyított előadóra ezúttal nem bíztak erőteljes szerepet, a magassarkúban tipegés volt a legdrámaibb jelenete. Sajnos az alkotók nem kívántak magvas gondolatokat közölni – a szerelem, a kapcsolatok és az újrakezdés témakörében százszor lerágott közhelyeket puffogtatja a szkript –, így aztán legfeljebb a számok igazolhatják majd a produkciót.
(A képek forrása: Port)
