Néhány éve úgy tűnt, hogy nincs alternatívája a Marvelnek. Zack Snyder távozását követően a DC gyorsan pop-corn mozira cserélte saját stílusát. Azóta kiderült, hogy a MCU mintájára felhúzott DCEU-n kívül létezik egy másik univerzum is a kisebb képregényfilmes stúdiónál. Először a kissé logikátlan és szájbarágós, de kétségkívül igényes és főként sikeres nosztalgiamozi, a Joker jelezte, hogy a DC vezetői nem mondtak le a sötét, borongós tónusú alkotásokról. Zack Snyder egy szerencsés lehetőség folytán megmutathatta az eddigi leggrandiózusabb látomást a szuperhős műfajban, most pedig megérkezett az új Batman. Szerencsére Matt Reeves – Todd Phillipsékkel ellentétben – nem próbált imitálni legendás filmeket és letűnt művészeti korszakokat. Úgy tudott klasszikus, igényes forgatókönyvön alapuló, valódi konfliktusokat felvázoló, erős színészi alakításokra épülő és árnyalt vizualitással megáldott mozit készíteni, hogy nem más alkotásokból, hanem Batman saját világából indult ki.
Klasszikus moziélmény
A Batman azon ritka kortárs hollywoodi nagyprodukciók közé tartozik, amik úgy néznek ki, mint egy film. Nem üres látványosság került a mozikba, az alkotók nem féltek állításokat tenni a világról, illetve bízni a színészek alakításaiban és a képek erejében. A közel három órás játékidő egyáltalán nem üli meg az ember gyomrát. Bár lehetett volna húzni a cselekményből, nincsenek hosszú üresjáratok a filmben. Dicsérhetjük azt a gótikus és grunge-korszakot idéző audiovizuális stílust, amit Matt Reeves elénk varázsolt, a bevezetésben egészen magával ragadja az embert a mű hangvétele. Ki kell emelni továbbá a tökéletesre koreografált csúcsjeleneteket. Egy-egy szituáció feszültségét nem a hosszú perceken keresztül zakatoló verekedések és a vászonról feltartóztathatatlanul ömlő effekttenger biztosítja, hanem a késleltetés, a lassítások és a sejtetések, amiket pont a megfelelő pillanatokban váltanak fel a villám tempóban sziporkázó jelenetek.
Joker versus Batman
Első ránézésre testvérprodukciónak tűnhet a Joker és a Batman, pedig Matt Reeves rendezésében nincsenek olyan gyengeségek, mint a 2019-es opuszban. Utóbbi egyfelől a már fentebb említett erőltetett retro stílusa miatt kárhoztatható, másrészt zavaros a motivációi miatt nehezen igazolható a címszereplő „diadalmas bosszúhadjárata”. Jelen műben nem olyan világosak az egyes karakterek morális pozíciói, teret enged a film, hogy mi magunk ítéljük meg a látottakat. Jó döntésnek bizonyult a fináléig árnyékban tartani az antagonistát, a kevesebb játékidő misztikusabbá és hitelesebbé teszi Rébuszt. Apró szelete a filmnek, mégis rendkívül eltalált húzás az összeesküvés-elméletgyártó streamerek megidézése az antagonista üzeneteiben. Alapvetően a karakterbemutatás fontos erénye a műnek. Pingvin pusztán epizodista, mégis sikerült karaktere és titkos szórakozóhelye köré olyan mítoszt köríteni, ami máris indokolja a korábban bejelentett HBO-s sorozatot. Akár Macskanő is kaphatna saját filmet. Reeves talán legzseniálisabb ötlete volt a westernfilmek jószívű törvényenkívülijét modern női képregényhős által megidézni.
A rendszer
Valamit elmond a nyugati társadalmakról, hogy ennyi rendszerkritikus film készül manapság (ld. Élősködők, Joker, A platform, Nyerd meg az életed). A Batman egyik fő erénye, hogy a legtöbb kortárs alkotással ellentétben nem csúszik bele demagóg szociális izgatásba, hanem olyannak mutatja a politikai és gazdasági elitet, amilyen az valójában. Rossz kompromisszumktól terhelt, a középosztálytól súlyosan elszakadt, zárt réteg, aminek tagjai a film noirok hőseihez hasonlóan ingoványos talajra érve fokozatos csúsznak bele az ambivalens döntések és a bűn mocsarába. Zseniális alkotói húzás, hogy a kalandor-betyár Macskanő és a lelkiismeretes, merev rendfenntartó Batman között romantikus viszonyt építenek az alkotók. Ezzel nem egyszerűsödik a történet elitellenes bosszúsztorivá vagy konzervatív rendfenntartó tanmesévé. Ez a film egyszerre kritikus az intézményekkel és mutatja be, hogy milyen káoszt szabadítunk a világra, ha megtörjük azokat.
Az új Batman kevésbé tépelődő figura, mint Christopher Nolan Bruce Wayne-je, most mégis személyesebb és árnyaltabb cselekményt kapunk, mint amit a kétezres években láthattunk. Ha valamiért biztosan Oscart érdemel a film, az a vágás: kiváló érzékkel váltogatják az alkotók a dinamikus és hosszan kitartott pillanatokat (jegyezzük fel William Hoy és Tyler Nelson nevét, bár a koncepciót a rendező szolgáltatta). Minden karakter a helyén van, a színészi alakítások emlékezetesek, a film képi világa és zenéi emlékezetes hangulatot teremtenek a moziban. Ha komolyan veszünk egy parodisztikus képregényfigurát, biztosan így érdemes filmre adaptálni történetét. Amit a legjobban várhatunk, az mégsem a látottak közvetlen folytatása, hanem Pingvin melléksorozata és a két jelmezes hős közti ellentétek, illetve románc részletesebb bemutatása.
(A képek forrása: Port)
