Létezik az a szituáció, amikor tehetséges ember készít gyenge produkciókat. Sajnos utóbbiak közé tartoznak a kiváló színész, Kenneth Branagh Poirot rendezései. Agatha Christie regényeit egyébként sem egyszerű vászonra vinni, mivel ikonikus nyomozói, Miss Marple és a „belga” detektív rendkívül jellegzetes gesztusokkal és külső jegyekkel megáldott, romantikus figurák. David Suchet mintha erre a szerepre született volna, mások viszont – beleértve akár a legendás Peter Ustinovot – vagy túlzottan maníros formában, vagy erőtlen módon formálták meg Poirot-t. Branagh a 2017-es Orient Expresszben fájdalmasan giccses és affektálós karaktert mutatott be, ráadásul maga a történet is mintha babaházban, gyönyörű makett babák között játszódott volna, mindenféle feszültség nélkül pörgött le a cselekmény. Egyszerűen nem volt tétje, konfliktusa, jellege a filmnek. Csupán egy pödört bajszos nárcisz-férfi és néhány modellként alkalmazott dáma fecsegését hallhattuk közel két órán keresztül. Sajnos ebben a tekintetben nem hozott változást az új adaptáció koncepciója sem.
Amennyivel nyersebb karaktereket és borúsabb stílust tár elénk a Halál a Níluson, pontosan annyival színvonalasabb mű, mint az első epizód. Branagh stílusa eredendően szentimentális, ezért a grandiózus képeket, néhol motiválatlan konfliktusokat és széles mosolyokat valamivel ellensúlyozni kell. Ezúttal a kevésbé eszményi figurák, köztük a Trónok harca Ygritte-jéből gyúrt alázatos cselédlány (Rose Leslie) vagy a Szexoktatás Maeve-jéből fanatikusan szerelmes femme fatale-lá avanzsált Emma Mackey enyhítettek a párás-romantikus hangvételen. Ennél sokkal több erényt azonban nem tudott megvillantani a produkció. Továbbra is érthetetlen az az amatőrizmus, amivel a rendező-főszereplő saját alakítását felépíti. Egy csésze tea, néhány apró csokoládé, hatalmas bajusz, bölcs somolygás, napfény borította piramisok, hatalmas tengerjáró hajó, a sejtelmes Nílus és sok-sok üres csevej – ennyiben összefoglalható a minap debütáló opusz.
Az ízléstelenséget, ami a film egyébként végtelenül professzionális vizuális tónusát illeti, nem kell megmagyarázni. Az viszont igazán érthetetlen, hogy a krimit miért ölték ki a történetből. Minden idők legkiválóbb bűnügyi szerzőjétől rengeteg dramaturgiai húzást és éles párbeszédet lehetett volna átemelni. Még a szándék sem érződött továbbá, hogy kihasználják a cselekménynek szinte végig otthont adó fedélzet zártságát. A látottak nem inspirálják a nézőt a bűntény megoldásán való gondolkodásra és a különböző karakterek megfejtésére. Végül is pont ugyanoda lyukadunk ki a film végére, mint 2019-ben: a történet súlytalan, a jelmezek, a díszletek és a kor hangulatának álságos megidézése viszont annál inkább fontos. Talán jobb fel sem tenni a kérdést, hogy mégis minek hangzanak el röpke, ám látványos utalások a nem fehér bőrszínűek helyzetére vonatkozóan és minek lép a hajóra egy harsány kommunista, ha ezekhez a témákhoz hozzá sem kívánnak szólni az alkotók. A Halál a Níluson szép portrésorozat elegánsan felöltöztetett turistákról, fülbemászó zenei aláfestéssel.
(A képek forrása: Port)
