Az olasz mozi mindig is érzékeny volt a társadalmi kérdések iránt. Nem pusztán az italowesternek, poliziescók (olasz rendőrfilmek) és giallók (a krimi, a thriller és a horror elemeit keverő olasz műfaj) vagy épp a legendás neorealista alkotások (pl. Biciklitolvajok, A csóró) estében igaz ez a megállapítás. Általában még vígjátékai (pl. a Bud Spencer-Terence Hill filmek) és melodrámái (pl. Országúton) is kapcsolódnak valamilyen szinten az országot feszítő szociális kérdésekhez és ellentétekhez. Legélesebben a reneszánszát élő gengszter műfaj foglalkozik a témával. Az utóbbi években Magyarországra is eljutott jó néhány olasz szuperprodukció, amik a továbbra is jelen lévő szervezettbűnözés működésmódját fejtegetik. A HBO-s Gomorra és a Netflixen látható Suburra nyers őszinteséggel tárja fel a nápolyi és a római maffia viszonyait. Jelentkezett az utóbbi időszakban egy másik trend is, ami a fiatal korosztály alvilághoz és gengszterizmushoz való viszonyát boncolgatja. A Baby című netflixes sorozat a felső-középosztályos gimnazisták elveszettségét tematizálja, a Ragadozókban viszont egyenesen fegyvert ragadnak és egy várost hajtanak uralmuk alá kamaszok. Ilyen éles szituációt korábban nagyon kevés mű, például az Isten városa vázolt fel.
A tegnap bemutatott Chiara története révén kevésbé megrázó, viszont újszerű nézőpontot ismerhetünk meg. A tizenöt éves címszereplő élete biztonságos és boldog mederben csordogál, míg ki nem derül számára, hogy családja maffiaként működik. A titkok erdejében egyre mélyebbre ásó hősnő lassan összetörik a nyomás alatt. Mivel teljesen átlagos tinilányt követünk, aki pont annyira tud bántó módon viselkedni társaival vagy épp kedvesnek lenni a barátaihoz, pontosan annyira ambiciózus és érdeklődő vagy épp irracionális, mint legtöbben ebben az életkorban, teljesen hiteles a történet. Elrugaszkodva a konkrét cselekménytől leginkább arra jó példa a film, hogy a gyermeki tisztaságból kilépve milyen morális választóvonalakkal szembesül az ember, elfogadja-e pragmatikus módon az enyhe bűnöket, vagy konzekvensen tartja magát egy erkölcsi mércéhez. Az alkotók ugyan nem törik ketté azt a régi mítoszt, miszerint bizonyos vidékeken a túlélés feltétele, hogy bepiszkolja a kezét az ember, amikor szülei egész könnyedén mondanak le a lázadó Chiaráról, hamissá válik a család boldogulására való törekvésként tételezett bűnözés mítosza.
Sajnos a hatóságok által új családba terelt lány történetében már nem fektettek elég figyelmet arra a dilemmára, hogy vajon ki szabad-e szakítani a különösen sötét helyen felnövő gyerekeket saját közegükből. Alapvetően elnagyolt a forgatókönyv: míg a cselekmény elején az információvisszatartás révén sokáig tartanak fenn feszültséget az alkotók, a lezárást szinte elharapják. Mintha az írók megspórolták volna az átmenetek felvázolását. Bár ügyesen mutatják be a magába zárkózó tinit, túlzott hallgatása miatt nem látjuk elég tisztán személyiségfejlődését. Minimum húsz percnyi cselekmény hiányzik a film fináléjából. Mégis, a Chiara története annak ellenére emlékezetes felütéssel szolgáló, élvezetes és elgondolkodtató film, hogy kifejezetten elhibázott a dramaturgiája és néhány fontos kérdés részletes kifejtését angolos könnyedséggel megkerüli. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a produkció túlmutat önmagán: professzionális keretek között készült a film, Jonas Carpignano rendező azonban maga látta el az összes kreatív szervező pozíciót, illetve egyetlen család tagjaival játszatta el a főszerepeket. Ennél személyesebb, testközelibb látleletet nem is adhatna valaki az olaszországi maffia alsó szintű működéséről, ami különösen elgondolkodtatja az embert a látottakat illetően.
(A képek forrása: Vertigo Média)
