Ma mozikba kerül Robert Eggers új filmje, ami a XIII. századi Saxo Grammaticus tollából született Gesta Danorum ikonikus történetét, Amleth herceg bosszúhadjáratát dolgozza fel. Előbbi inspirálta Shakespeare dán királyfiról írott művét is. Klasszikus királydráma helyett viszont szikár érzelemvilágú, ám rendkívül grandiózus külsőségekkel (zene, díszlet, jelmezek, vizuális effektek) körbeölelt filmet kapunk. A boszorkány és A világítótorony rendezője megkapta a lehetőséget, hogy természetképekkel és pszichedelikus szimbólumokkal tarkított képi látásmódját, illetve kurta cselekményre épülő misztikus történek iránti vonzódását lényegesen izmosabb költségvetésből tárja a közönség elé, mint azt korábbi produkciói esetén tehette.
(A kép forrása: Port)
Nyers erő
Érdemes egymás mellé állítani Eggers rendezését és Shakespeare Hamletjét, mintha egymás szöges ellentétje volna a két alkotás. Az északi kifejezetten elveti a drámai értelmezést, kikerüli a lelki folyamatok, fordulatok ábrázolását. Eggers továbbra sem akar (vagy tud) érzelmes pillanatokat vászonra vinni, illetve a karakterek motivációit illetően hosszasan időzni. A kifejezetten szuggesztív színészi játék, a vaskos irodalmi szövegkönyv, valamint a látványos audiovizuális körítés útján azonban egységesen képes a düh, az agresszió és a félelem elemi érzéseit átadni a nézőnek. A leghízelgőbb, amit Az északiról elmondhatunk, hogy bármelyik krónikás vagy katona megnyalná a szája szélét, ha ilyen mozgóképre öntött legendát látna. A grandiózus, a szikár és a perfekcionista jelzők nem fejezik elég pontosan a film jellegét. Szinte közös törzsi-katonai identitást képez a moziterem soraiban Saxo Grammaticus közel nyolcszáz éves meséjének adaptációja. Egyetlen elem hiányzik pusztán ahhoz, hogy klasszikus fabulaként, tanmeseként vagy iránymutató nemzeti eposzkét tekintsünk rá: egy világos történeti-morális szemlélet.
(A kép forrása: IMDB)
Amoralitás
Amoralitás jellemzi a filmet. Nem aljas üzenetet közvetít, hanem alapvetően hiányzik az etikai mérce a vászonról. Izgalmasabbá válhatott volna a cselekmény azáltal, hogy az író egyik felet sem démonizálja, viszont Eggers a testi-fizikai párharcokon túlmenően nem kívánt további jelentésréteget adni a filmnek. Olyan érzés támad a nézőben, mintha a rendező teljes közönnyel viszonyulna saját történetéhez. Egyáltalán nem von semmilyen erkölcsi értékelést vagy legalább véleményt, sommát az eseményekről. Kizárólag olyan tulajdonságokat társít a fő karakterekhez, mint a halált megvető bátorság és a nyers erő. Szikár és horrorisztikus – méghozzá bámulatosan megkomponált horrorisztikus – jelenetekből felépülő vikingtörténet esetében nyilvánvalóan nem a magyar honfoglaló mítoszok humoros, könnyed és körmönfont hangvételét kéri számon az ember. Az északi azonban a spártai típusú propagandafilm határát súrolja. Az izmos, bátor férfiak és határozott, céltudatos nők dicsőítése mellett mindennemű drámai vagy erkölcsi konfliktus nagyvonalúan szőnyeg alá söpör az elbeszélő.
(A kép forrása: IMDB)
Vajon miért emelték át az alkotók a többszöri árulás motívumot és a tragikus gyerek-szülő konfliktust, ha ezekkel – ábrázolásukon túl – nem kezd semmit a film? Egy ősi eposszal szemben jogos elvárás, hogy saját igazságot, erkölcsi tanulságot vagy legalább bölcs végszót fogalmazzon meg. Az északi mindezt megkerüli, csupán a történeti múlt misztikus közegében kíván megfürdőzni. Nem is volna baj a mítoszépítéssel és a nyers hősábrázolással, ha a történet nem vetne fel megválaszolatlanul maradt morális és filozófiai dilemmákat. Az európai kultúrában nem árt legalább utólag valamilyen értékelést adni, mint tette mondjuk Shakespeare a királydrámákban. Fölösleges vérontást, áldatlan testvérharcot követően nem tűnik megalapozottnak a heroizáló, katartikus népmesei lezárás, amivel Eggers megkoronázza filmjét.
Az északi hatásmechanizmusa leginkább a tavalyi Dűnéhez mérhető. Hasonló érzésekkel távozik az ember a moziból, mint Villeneuve sci-fijének vetítéséről. A lenyűgöző atmoszféra, vagyis a jellegzetes képi világ és a ritmikus zene még hosszú ideig zakatol az ember fejében és tüdejében. Ezúttal a cselekményvezetés egységességére és a hollywoodi csillagok alakításaira sem érkezhet panasz. A Dűnénél sokkal feszesebb, eredetibb és tartalmasabb, a Trónok harcánál viszont bántó módon felszínesebb Az északi. Robert Eggers egyedi és professzionális művet tett le az asztalra, ami előre kódolható sikeressége révén alighanem megnyitja majd az utat a rendező számára további nagyköltségvetésű produkciók előtt. Erényei mellett sokakban hagyhat ugyanakkor hiányérzetet a történet és a karakterek mélységét illetően egy ilyen hamisítatlan látvány- és hangulatfilm.
