Az első amerikai kritikák ámuldozva beszélnek a Doctor Strange második epizódjáról. Sokan felhívják a figyelmet Sam Raimi rendező munkájára, a film meglepően horrorisztikus hangvételére, és olyan Marvel élményről számolnak be, amihez fogható eddig nem került mozikba. A tengerentúli publicistáknak igazuk is van, meg nem is. Kétségkívül akadnak borzongató pillanatok a műben, leginkább azonban a karakterek érzelmeinek és motivációinak bemutatása az, amivel az őrület multiverzumában tett látogatás kiemelkedik a stúdió többi produkciója közül. Az is igaz, hogy először láthat a közönség egyéni ízű, a direktor stílusára szabott Marvel filmet. Ennek ellenére a csütörtökön debütáló alkotás teljes mértékben megőrzi MCU-s karakterisztikáját. A rajongók látnak valami újat, ugyanakkor maradéktalanul elégedetten jöhetnek majd ki a vetítésekről. Ezúttal a képregényfilmek iránt kevésbé érdeklődő látogatók sem fognak panaszkodni. A műfaj legtöbb darabjától eltérő módon erős érzelmi spirálba rántja az embert Raimi rendezése.
(A kép forrása: Port)
A Sam Raimi kézjegy
Gyakran éri kritika a Disney és főként a Marvel producereit, mivel filmjeikbe rendre leigazolják a neves hollywoodi színészek és rendezők színe-javát, a különböző egyéniségek stílusa azonban meg sem jelenik a moziban. Még Taika Waititi Thor rendezése sem mondható igazán egyedi alkotásnak, mostanáig kizárólag neki sikerült saját gondolatokat csempésznie a Moziverzumba. Sam Raimi viszont valóban felborítja a sablonokat – legalábbis a cselekmény közepén. A film eleje és vége pontosan ugyanolyan, mint a korábbi fázisok műveinek bármelyike: izzadságszagú szituációs poénok, bántóan gyerekes gesztusok, a főhősök néhol komolyan vehetetlen cselekedetei és ízléstelenül egymásra pakolt CGI rétegek keretezik az eseményeket. A cselekmény közepe, érdemi része azonban képes elszakadni a Marvel stílus egyszerűségétől.
Sam Raimi a horror műfaja felől érkezik, ezért nem meglepő, hogy új rendezését is sötét szimbólumokra és megfeszített akciószekvenciákra építi. Szó sincs ugyanakkor rémtörténetről, inkább csak egyedi stílust kölcsönöz a rendező személye egy átlagos sztorinak. Az anyaság témája és Elizabeth Olsen érzelmes alakítása nyomán legalább annyira drámai, amennyire horrorisztikus a film. Kiváló a vágás és az egyes jelenetek időkezelése, a párhuzamos cselekményszövés miatt kifejezetteb izgalmas a dramaturgia, illetve a készítők ügyesen modernizáltak régi filmes megoldásokat (például pont a párhuzamos montázs vagy a fantáziaképek esetében). Szerencsére van tétje és mondanivalója is a művek. A várható siker reményeink szerint meghozza a vállalkozó kedvet a Marvel vezetői körében, hogy nagyobb szabadságot engedjenek az arra érdemes rendezők számára. Az egyéni hangvétel ugyanis olyan érzelmi töltetet vagy gondolatokat szolgáltat a nézőnek, amitől sokkal elragadóbb lesz a filmélmény, mint a szuperhős sablonok évtizedes viszonylatban történő ismételgetése révén.
(A képek forrása: IMDB)
A Jó és a Rossz
Jelen mű láttán az a kérdés fogalmazódik meg a nézőben, amit az új Star Wars, James Bond és Batman filmek tudatosan állítottak konfliktusként a közönség elé: vajon a hatalommal bírók között tényleg vannak jók és rosszak? Ha a Nincs hazaút nyitányát és Doctor Strange 2 forgatókönyvének nyitó- és záróharmadát vesszük, minden korábbi Marvel történetnél inkább érezhetjük, hogy a világ ki van szolgáltatva a meggondolatlan, érzelmileg labilis és kalandor hősöknek. Kétséges, hogy ez visszaüt-e majd a modern kori héroszok megítélésére. Az viszont feltétlen megsüvegelendő, tudatosan alkalmazott koncepció az alkotók részéről, hogy az antagonista kétarcúságát igyekeznek árnyaltan bemutatni. Ez a paradoxon nem a külső és belső adottságok közti ellentét, mint Hulk vagy Venom esetében, hanem lelki meghasonlást láthatunk a vásznon. A gengszterfilmek jó-rossz alakjaihoz lehet hasonlítani a gonosz karakterét. Sajnos a konfliktus feloldása túl hirtelen, mondvacsinált, erőltetett, pedig a fináléig ügyesen vezetett több azonosulható nézőpontot a szkript.
Multimoziverzum
Ugyan az Eredet, a Mátrix és más fantasztikus filmek eljátszottak már a párhuzamos idősíkok gondolatával, igazán most jöhet el a multiverzumos történetek ideje. Az A24 néhány hete debütált produkciója rengeteg hasonlóságot mutat jelen opusszal. Jó jel, hogy az alternatív világok és személyiségek mind vizuálisan, mind a történet- és karakterépítés szempontjából határtalan lehetőségekkel kecsegtetnek a kreatív alkotók számára. A friss horizont színt hozhat az utóbbi évtizedben meglehetősen egysíkúvá váló hollywoodi blockbusterek színpadjára. Ha összekapcsolnánk a Doctor Strange 2 simulékony akciójeleneteit, színes díszleteit és erőteljes vizuális világát a Minden, mindenhol, mindenkor pompázatos jelmezeivel, kiszámíthatatlan párbeszédeivel és súlyosabb történetével, igen jó filmet kapnánk. Így sem kell szégyenkeznie a Marvel vezetőinek, friss produkciójuk nem pusztán a jegypénztáraknál számíthat sikerre. A legnagyobb képregényfilmes stúdiónál érezhetően képtelenek levetkőzni a gyerekes megoldásokat, ennek ellenére sikerült most saját hangvételt megütni. A Doctor Strange az őrület Multiverzumában a MCU eddigi legnívósabb filmje, ami ráadásul a DC alternatív műveivel (Joker, Batman) ellentétben nem a hetvenes és kilencvenes évek klasszikusait másolja, imitálja, hanem viszonylag eredeti alkotás.
