Hogy válhat izgalmassá 2022-ben nagyvásznon egy klasszikus tévéfilm, aminek kissé epizodikus, regényszerű a cselekménye, nem tartalmaz éles konfliktusokat és nagy történetíveket, végül az apró ellentétek is feloldódnak benne, a stílusa és a szemlélete pedig végtelenül avítt és ódivatú? Erre feltehetően csak a Downton Abbey alkotói tudják a választ. A népszerű angol sorozat folytatásaként immár a második egészestés film kerül moziba. És mintha mi sem változott volna: a casting tökéletes, a történelmi tabló érdekfeszítő, az archaizáló párbeszédek magukkal ragadóak, az apró hétköznapi eseményeket – ellentéteknek, konfliktusoknak ne nevezzük ezeket – pedig szívesen követi az ember a két órás játékidő során. Valódi családregény ez, ami nem igényel dinamikus történetet, inkább a szerethető és gyűlölhető karakterek, a korhangulat, illetve a britek számára mindenképp ismerős közeg legitimálja a produkciót.
(A kép forrása: UIP)
A sorozat folyamán alkotott karakterek hitelessége és a századelős angol viszonyok megidézése kompenzálja a nem túl cselekménydús történetet. Akadnak azért apró érdekességek, amik ha sztorit nem is, de hangulatot és gondolatokat kölcsönöznek a filmnek: jelen esetben a húszas évek végi hangosfilmes váltás testközeli bemutatása a produkció legbájosabb pontja. Összességében olyan művet látunk, ami kizárólag az ötvenes-hatvanas évek nagyromantikus történelmi eposzain edződött korosztály és a brit kultúra iránt feltétlen fogékonyságot mutató nézők számára érdekes. Másfelől semmilyen különlegességet nem kínál a szélesebb közönségnek a mű. A Downton Abbey: Egy új korszak ugyan egy fokkal humorosabb és érdekfeszítőbb, mint az előző epizód, ami a királyi család látogatásának „izgalmait” kapta lencsevégre, ám semmi keresni valója a moziban. Hogy miért jó nézni mégis? Valószínűleg az alkotók brit történelem iránti szerelme sugárzik a vászonról, amit pazar alakítások koronáznak meg. Csakis a téma kedvelőinek ajánlott film, de nekik nagyon.
