Mostanában gyakran emlegetünk krimi reneszánszt. Elég csak a Tőrbe ejtve sorozatra, az Amszterdamra, a Poirot szériára vagy a héten mozikba került Ecc, pecc, ki lehetsz? című Agatha Christie-paródiára gondolni. Hollywoodban különösen érdekes a műfaj népszerűségét látni, hiszen az Álomgyár íratlan törvényei szerint a krimi – lassú, statikus, fizikai akciót nem tartalmazó zsáner lévén – nem való mozikba, inkább a tévék esti műsorsávjába kívánkozik. Valójában napjainkban sem dinamikus jellegük miatt készülnek a fenti filmek, sokkal inkább Hollywood régi korok iránt tanúsított szenvedélyének, valamint grandiózus díszletek és retro jelmezek iránti rajongásának tudható be az új krimi-ciklus. Ennek jegyében született jelen mű is.
(A képek forrása: Port)
A produkció magyar címe tökéletesen kifejezi azt a kettősséget, ami Tom George rendezését áthatja. Végig a játékosság és a giccs, a bájos és a modoros stílus, a parodisztikus és a teátrális jelleg között hánykolódik az Ecc, pecc, ki lehetsz?. Wes Anderson mind a tíz ujját megnyalná, Kenneth Branagh Poirot-ja pedig joviálisan pödörgetné műbajszát az ötvenes évek elegáns külsőségeit romantizáló díszletek, a babaház tökéletességet sugalló helyszínek, a gyerekesen elnagyolt, de durvaságtól mentes karakterek, illetve a bornírt-színpadias párbeszédek és kiszólások kapcsán. A zárlatban maguk a főhősök invitálják – néhány kacsintás és huncut mosoly kíséretében – a nézőt, hogy vegyen részt ebben a csodálatos játékban, amit ötvenes éveknek, (film)színháznak és bűnügyi sztorinak hívunk. Aki szereti az ilyesfajta, szinte kizárólag az érzékekre hatást gyakorló mozit, bizonyára kedvelni fogja jelen opuszt is, másfelől azonban meglehetősen felszínes a történet.
Noha a film során végig olybá tűnik, mintha az alkotók le akarnák leplezni a bűnügyi zsáner sablonjait és a művészvilág belterjes közegét, mindkét vállalásba beletörik a bicskájuk. A műfaj szerkezetét egy-két nyilvánvaló klisé hangsúlyozásán kívül nem sikerül felfejteni a közönség előtt, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy teljesen ad hoc jelleggel, logikátlanul ugrál a forgatókönyv az egyes bizonyítékok felbukkanása között. Az Agatha Christie-paródia és a műfajkritika egyaránt ártalmatlan. A karikaturisztikus pillanatokból nem következik semmi, a közönség legfeljebb összemosolyoghat a vászon előtt, hogy milyen édes, bájos dolog is ez a krimi. Hiába játsszák nívós színészek színvonalasan a főszerepeket, a karakterfejlődés alig mutatkozik a cselekményben. Egyedül Adrien Brody jelenetei igazán különlegesek, mivel az ő alakját merték az átlagosnál romlottabbra és esetlenebbre festeni.
Kétségtelenül van húzása a felütésszerű nyitánynak vagy a detektív főhős enyhén pszichedelikus jellegű álomszekvenciájának, összességében azonban sem a fizikai, sem a mentális akció terén nem jeleskedik a film. A krimi mozis műfajnak tényleg lassú és nehézkes. Ráadásul a cselekmény felénél szabályszerűen érkező csúcsjelenetet hiába komponálták kivételes vizuális igényességgel a készítők, a fizikai akciót ebből a részből is velejéig kiszívták. Eleinte mintha erős kritikát próbáltak volna megfogalmazni a fellengzős művészvilág és a rendőrség maradiságával szemben, igazán éles állítás végül egy sem született. Az Ecc, pecc, ki lehetsz? elvétve kedves félmosolyt csal a néző arcára, elbűvölő (vagy inkább giccses) stílusán kívül azonban nem sokat tud felmutatni. Bájos stílusfilm, ami hangulatával kívánja megnyerni közönséget, de hiányzik belőle a cselekmény sodrása és a mélyebb tartalom.
