Itt az ideje, hogy lebontsuk a magyar közönségfilmet övező bizalmatlanság falait. Nem mintha hirtelen megváltották volna a honi populáris kultúrát, viszont az elmúlt évtized munkáiban egyértelműen pozitív törekvések mutatkoznak. Igyekeznek a hazai nézőhöz szólni, érezhető igényességgel és gondossággal dolgozzák ki a karaktereket, és ha nem is kifejezetten intellektuális, de semmiképp sem bántóan primitív humort villogtatnak az új filmek. A kortárs szcéna legtehetségesebb alkotója, most már nyugodtan kijelenthetjük, Tiszeker Dániel, aki Wellhello klipfüzére és karácsonyi romkomja után ezúttal tökéletes családi szórakozással szolgál. A Nyugati nyaralás olyan könnyed és élvezetes opusz, mint bármelyik igényesebb hollywoodi családi vígjáték (főleg a nyolcvanas-kilencvenes években tobzódtak a mozik az ilyen típusú alkotásokban). Ugyanakkor van egy látványos probléma, amivel nem tud megküzdeni a forgatókönyv: a múlt értékelése. Olyan megosztott és meghasonlott lelkületű országban, mint amilyen a miénk, ez nem is egyszerű feladat. Mégis felróható a készítőknek, hogy megbocsátó nosztalgiával küldik sarokba az előző rendszert, annak vezetőjét, illetve működtetőit.
(A kép forrása: Port)
Izgalmas történet
Mostanában bőven látni itthon egészséges, folyékony közönségfilmeket. Az elmúlt évek legsikeresebb próbálkozása alighanem a Hab volt, de az augusztusban megjelent Együtt kezdtük című felnövéstörténetet és Dobó Kata tavalyi próbálkozását is üdvözölhetjük. Vitathatatlanul óriási fejlődés mutatkozik az ezredforduló pangásához képest. Ezek nem olyan habkönnyű, szervesen épülő mesék, mint hollywoodi társaik, ugyanakkor szórakoztató és a magyar valóságtól sem teljesen elrugaszkodott filmek. Van egy nehezen leírható jelenség, amit a tengerentúli művekben megfigyelhetünk: az ember csak úgy belefeledkezik a jelenetekbe, és sokszor észre sem veszi azt a sok apró dramaturgiai vagy karakterrajzbéli elemet, amik olyan varázslatossá, feszessé és fordulatossá tesznek egy sztorit. A Nyugati nyaralás legnagyobb erénye, hogy ezt a gördülékenységet magától értetődő természetességgel emeli át. Egyszerűen jó nézni a filmet. Vadul pörögnek a néző fejében a különböző cselekményszálak végkimeneteli lehetőségei és hamar azonosulni kezd, szurkol egyes karaktereknek. Egyetlen vonatkozása, sajnos elég látványos hibája, akad csupán a produkciónak: a Kádár-nosztalgia.
(A kép forrása: Fórum Hungary)
Hamis nosztalgia
Elmondhatatlanul bántó nézni a gulyáskommunizmus iránti megbocsátó szeretetet, ami az egész forgatókönyvet áthatja. Amint Kádár János bácsi bumfordi, de mégis agyafúrt és kedves módon mosolyog, sakkozgat vagy a hírszerzés feje jópofa röplabda meccseket vállal a fiatalok oldalán, hogy aztán egy fiatal lányt protekcióval az Anna-bál szépévé korrumpáljon. Az állambiztonság korabeli akcióiban nincs semmi romantikus. Ezek az ügynökök lelkiismeret-furdalás nélkül léptek fel kőkeményen még a rendszerváltást megelőző utolsó március 15-én is, nem beszélve az életpályákat félbetörő besúgóhálózatról és az ’56-ot követő megtorlásokról. Ehhez képest apró szépséghiba, amiről a film megfeledkezik, hogy a korabeli magyar átlagcsalád nem járt csak úgy nyaralgatni a Balatonra. Sajnos visszatérő probléma a hazai vígjátékokban az ügyeskedő kisember romantikus ábrázolása is. Nincs a XXI. században konszenzuális, egységes és tiszta magyar mítoszvilág, amihez valamennyi alkotó és néző idomulhatna, ahonnan meríthetne, amire felnézhetne. 2022-es filmnek azonban mégsem kéne kesztyűs kézzel bánnia a Kádár-rendszer velünk maradt mintáival. Mentségére szóljon azért az írónak, hogy legalább a – kiválóan megformált – gyerek karaktereken keresztül megpróbál ideális, tiszta személyeket elénk tárni. Mégis ez a mű nagyon sajnálatos képet fest a XX. században súlyosan megtépázott, azóta sem gyógyult magyar közmorálról.
Ne kárhoztassuk az alkotókat, hiszen mint fentebb említettük, kiváló munkát végeztek, kifejezetten igényes produkciót, egy önfeledten élvezhető filmet tettek le az asztalra. Biztosan sok időnek kell még leperegnie, elsősorban a társadalomnak kéne változnia, hogy morálisan tiszta, karrierjében sikeres, egészségesen élő és vágyait végső soron realizáló hősöket vonultasson fel a hazai mozi. Az európai családi vígjátékok általában önkritikusabb hangnemet ütnek meg saját nemzeti vonásaikkal szemben, mint azt Hollywoodban teszik, de a sikerhez csakis erkölcsileg tiszta út vezethet, akárcsak az Álomgyárban. Ez utóbbit, a csalhatatlan morális mércét egyelőre mintha képtelenek volnának meghúzni a hazai alkotók. Jó lenne nem ügyeskedő, kiégett, legalább a gyerekeimnek legyen jobb-típusú posztkádári figurákat látni itthon. Korszakos feladat, viszont ki lehetne alkalmasabb rá, hogy megoldja ezt a problémát, mint Tiszeker Dániel, az egyik legjobb fiatal magyar rendező?
