Mostanra elég jól körvonalazódni látszik, hogy a Disney-adaptációk esetében teljességgel zsákbamacska a végeredmény. A Dzsungel könyve és a Hamupipőke például úgy lett jó, hogy mindkettő hűen követte az alapanyagot, míg a Demóna pont azáltal volt szórakoztató, hogy kifordította az ismert történetet. De ugyanennek az ellenkezője is igaz, hiszen az Oroszlánkirály vagy a Mulan annak ellenére lett csalódás, hogy többnyire nem tértek le az útról, míg a Szörnyella hiába próbálkozott előzménytörténetté válni, és új perspektívát adni a karakternek, azt a filmet végül Emma Stone és a jelmeztervezők vitték el a hátukon. Szóval próbáltam úgy leülni a Pinokkió elé, hogy „lesz, ami lesz”, de arra aztán nem számítottam, hogy végül teljes közönnyel pörgetem végig a stáblistát, hátha van valami csattanó, ami menti valamennyire az élményt.
A kép forrása: IndieWire
Pedig minden adott volt a sikerhez. Robert Zemeckis filmje ugyanis szinte kockáról kockára adaptálta az 1940-es klasszikust, ami ugye egy kiváló alkotás. Szóval a receptnek papíron működnie kellett volna, de végül többek között pont a ragaszkodás miatt nem jött össze a bravúr. A film ugyanis amellett, hogy rossz, még semmitmondó és felesleges is. Zemeckis mondjuk amúgy sem egy túlzottan egyedi stílussal, látásmóddal megáldott rendező (ettől függetlenül persze vannak kiváló művei), de a Pinokkió még így is annyira sótlan alkotás, hogy azon a bánya tartalma sem tudna segíteni, ahova a szamarakká változott gyerkőcök kerülnek a történetben.
A történetben, ami tehát mit sem változott, ahogy annak elmesélése sem, konkrét snittek lettek átültetve az alapműből, ráadásul nem is kevés. Gepetto, a tehetséges mesterember készít egy fabábút, majd miután a csillagokat kémlelve azt kívánja, hogy az életre keljen, egy tündér végül teljesíti kérését. A jótevő pedig rögtön ezután megbízza az amúgy épp birtokháborítást végző Tücsök Tihamért, hogy legyen Pinokkió lelkiismerete, míg ő maga rá nem jön, hogy az mit is jelent, ezáltal igazi kisfiúvá válva – amihez persze előbb számos kalandon és tanulságon kell átesnie. És eme kalandok jelentik a film első problémáját.
Anakronizmus lenne felróni az eredeti rajzfilmnek, hogy cselekménye mostanra cseppet vérszegény, hiszen egy cirka 80 éves műről beszélünk, nem várható el, hogy ekkora távlatból is minden szempontnak megfeleljen. Ezen idő alatt ugyanis bőven megváltoztak a nézői igények, és néhány izgalmas(nak szánt) eseménynél ma már több kell egy több mint 90 percet felölelő műsoridő kitöltéséhez – legalábbis az ásítozást elkerülendően. Ha indokolt, egy adaptációnak igenis illik némileg változtani az alapművön, az adott kor elvárásaihoz igazítva azt. Itt ez ugye nem történt meg, az a kevés eltérés pedig, amit mégiscsak sikerült alkalmazni, teljesen felesleges, jobbára csak azért történt, hogy mindenki reprezentálva legyen – ebből a szempontból persze nagyon is korhű a film. A humor sem túlzottan acélos, egy rajzfilm esetében mókásak a burleszkből kölcsönzött elemek (egymást ütlegelő, csetlő-botló karakterek), de itt inkább bugyuta, néha már kínos jeleneteket eredményeznek, még úgy is, hogy jobbára CGI állatok kerülnek a középpontba.
A kép forrása: The Nerds of Color
És ha már CGI, következzék a másik probléma: a Pinokkió ocsmány. Mármint nem a bábu, hanem maga a film. El sem hiszem, hogy a Disney kapcsán, 2022-ben ezt le kell írnom, de az esetek többségében borzasztó, amit az effektekért felelős szakemberek a képernyőre vittek, és egy Mandalorian kaliberű show mellett az nem mentség, hogy a film nagyvászon helyett Disney+-ra érkezett. A kezdő város kihalt és teljesen lelketlen, modelljei pedig egynéhány jelenetben úgy néznek ki, mintha egy kezdő csapat játszadozott volna valamelyik grafikus motor ingyenes assetjeivel. A zöld háttér szinte minden esetben kiszúrja az ember szemét, az esti jelenetekből pedig nem látszik szinte semmi, pedig ennek megoldása ma már nem kellene, hogy problémát jelentsen (sőt, nem jelentett már 20 évvel ezelőtt sem, elég csak a Két torony Helm szurdoki csatájára gondolni). A Vidám Sziget megvalósítása úgy-ahogy vállalható, de mire idáig eljut a film, ez már senkit sem fog érdekelni. Fogalmam sincs, hogy miért pont ezen a klasszikus történeten spórolt ennyit a Disney, de ha esetleg Tom Hanks vitte el a büdzsé nagy részét, akkor nyugodt szívvel alkalmazhattak volna helyette egy kevésbé A-listás színészt is. Ahhoz ugyanis nem volt szükség az ő talentumára, hogy egyfolytában különböző hangerővel kiabálja a bábu nevét, más szerepe ugyanis nem nagyon volt a legendás művésznek.
Ennyi negatívum után illene néhány jó dolgot is mondani a Pinokkióról, de igazság szerint nem nagyon van mit. Egy klasszikus történet lelketlen, hatást kiváltani nem képes másolata, lényegében a teljes stáb részéről egy szimpla ujjgyakorlat. Mert nem csupán a rendező, de igazából mindenki más munkáján is látszik, hogy mennyire megúszósra vették a dolgot. A látvány mint említettem csapnivaló, a zenék sablonosak (vagy épp a képekhez hasonlóan újrahasznosítottak), a cselekményben történt apró változtatások pedig feleslegesek. A befejezés módosítása még a mondanivaló élét is elvette, ergo a tanulság is elmarad. Rögtön az első másodpercben ledöntik a negyedik falat, hogy aztán ne kezdjenek az egésszel semmit, a Gepetto műhelyében levő faliórák pedig jópofa Disney utalásokat tartalmaznak ugyan, de talán mindent elmond, hogy nagyobb erőfeszítést éreztem ezekben, mint a film többi részében összesen. A világon semmi szükség nem volt erre az alkotásra, pláne, hogy az eredeti is fent van a szolgáltatásban, ami hiába ugyanaz, mégis ezerszer jobb ennél. Egy idevágó hasonlattal élve: a rajzfilm egy igazi kisfiú, míg a cikk alanya egy élettelen fabábu csupán.
