David Gordon Green 2018-ban sikerrel indította újra a nem éppen kiegyensúlyozottságáról ismert Halloween szériát. A kritikai és közönségsikert tavaly felemás rész követte, a Gyilkos Halloweenben mintha maga a rendező sem tudta volna, hogy mit kezdjen a történettel. Lassúnak, dinamikátlannak és koncepció, cél nélküli műnek ítélték a második felvonást, noha a tömeg irracionális hangulatingadozásait és tombolását szemléletesen vázolták az alkotók. Látva a vegyes fogadtatást, Green mintha úgy határozott volna, hogy a kritikákra reagál, és ezúttal a Gyilkos Halloween ellentézisét tárja elénk. Ám hiába a változtatások, sajnos az eredmény megint csak felemásra sikeredett. Bár vannak benne kiemelkedő epizódok, néhány vizuálisan és montázstechnikájában briliáns szekvencia, a film összességében nem több mint kaotikus ötlethalmaz, zagyvaság, aminek egyes elemei jó néhány horror- és Halloween-rajongónál kicsapják majd a biztosítékot.
(A kép forrása: IMDB)
Mítoszrombolás
Kezdjük a dicsérettel: amit az előző részből megörökölt a film, az a néhol felbukkanó társadalomkritikus attitűd (a hatalmával visszaélő főorvos, a számkivetett Corey és a dúsgazdag agresszor apa erőszakos fiának karakterén keresztül), illetve az igényes képi világ. Sőt az új epizódban több gyönyörű vizuális szimbólummal él a rendező, a cselekmény harmadán beékelt jelenet pedig az egyik leginkább átélhető és kifejező montázs, amit bulis éjszakáról valaha rögzítettek. Más pozitívumot talán csak a zeneválasztásban találni. Nem az a baj a filmmel, hogy lekerül a maszk vagy hogy lezárul az évtizedekre visszanyúló sztori, hanem amilyen módon – mellékszálon és különösebb érzelmi amplitúdók híján – történik ez. Epikus végszó kívánkozna a befejezésre, mint például A Jedi visszatér fináléjában, A Halloween véget ér viszont már a cselekmény korai pontján elkezdi megtörni a Myers-t körülvevő mítoszt. Teljesen átgondolatlan cselekményszálat helyeznek az írók a középpontba (erről a következő bekezdésben), miközben Myers egyszerű civillé silányul. Vérnek és agressziónak ezúttal sem vagyunk híján, a filmnek jár a 18-as karika. Ugyanakkor olyan könnyedén zárul le Laurie és Michael 1978 óta íródó históriája, mintha nem két különleges túlélőről volna szó.
(A kép forrása: IMDB)
Kontroll
Az ember előtt akaratlanul is a 2003-as magyar sikermű, a Kontroll koncepciója villan fel. A balszerencsés élettapasztalatok miatt saját magával meghasonuló, lassan beszámíthatatlan gyilkossá átvedlő antagonista ötlete nem feltétlen elvetendő, de a film a pszichopata belső személyiségfejlődését nevetségesen pongyolán tárja elénk. Nem teljesen érthetők a „rossz” motivációi, hogy mikor minek a hatására cselekszik, illetve hogy mitől változik ekkora léptékben és olyan hirtelen. Mindezt tetézi a teljesen megmagyarázhatatlan romantikus szál. Jóformán pillanatok alatt, indokolatlanul gyorsan esnek szerelembe, majd változnak hőseink. Világos, hogy az alkotók a társadalom peremén élők lehetséges lelki deformálódását vagy talán az egyesekben mindig is ott szunnyadó gonosz felszínre bukását, továbbá a sérült lelkek egymásra ismerését próbálják ábrázolni, de egyszerűen nem hihető a történet. Az antagonista miért kezd tombolni és szövetkezik a legnagyobb gonosszal, a hősnő pedig miért esik szerelembe? A másik fontos probléma, hogy az imént fejtegetett cselekményszálat semmilyen módon nem sikerül szervesen összefűzni Michael Myers és Laurie Strode jeleneteivel, holott mégiscsak ők volnának a Halloween főhősei.
A Halloween kapcsán sokszor elmondták már, hogy eleve nem kellett volna folytatni az első részt. Carpenter klasszikusa nem csavaros története, hanem megdöbbentő antagonistája, az arctalan, szótlan, érzéketlen, elnyűhetetlen robotikus gyilkológép rémképe miatt volt különleges. Michael Myers karakterét és maszkos mítoszát most teljesen lecsupaszította David Gordon Green, az illúziódöntés ötlete pedig abból fakadt, hogy a rendezőnek kényszeredetten ki kellett csiholnia magából valamilyen sztorit. Amikor viszont alkotói megszorultság motivál egy filmet, felmerül, hogy a rendező minek szerződött három epizódra. A Halloween véget ér összességében rettenetesen kaotikus film. Mégis azt mondhatjuk, hogy minden várakozást kijátszik (nem felülmúl) a forgatókönyv, ami érdekessé teszi a történetet. Könnyen elképzlhető, hogy készül folytatás is, ami újabb érzékeny kérdéseket vet fel. Maradva azonban a – címében legalábbis – zárórésznél, azt mondhatjuk, hogy a film teljes tévúton jár, de gore-kedvelőknek kötelező.
