Az elmúlt évtizedben megszokott blockbuster-dömping és látványorientált filmkínálat tükrében egészen meglepő palettával találkozhat eddig idén a hazai mozilátogató. Az év elejére érkezett jó néhány fesztivál alkotás a hazai vásznakra. Immár a magyar közvélemény is megismerkedett az Oscar potenciális várományosai közé tartozó Babylonnal, A bálnával, A sziget szellemeivel vagy épp A Fabelman családdal. Az említetteknél kevesebb figyelmet szenteltek a Cate Blanchett alakította sztárkarmester, Lydia Tár ambivalens alakját bemutató filmnek. Bár előzetese alapján magas presztízsű beosztása miatt szorongó nő, anya pszichothrillerbe/-horrorba csomagolt történetére lehetne számítani, a Tár valójában teljesen más típusú mű. A me too utáni időszak botrányaihoz hasonló, fiktív eseményeket látunk a klasszikus zene legpatinásabb berkeiből, ezúttal a megszokott visszaélés-tematikától eltérő fénytörésben. Todd Field munkájának fő ereje eredetiségében rejlik, leginkább a Babylonnal vonható párhuzamba. Chazelle rendezése is azt mutatja be, hogy a modern világ könnyedén emel olyan pozícióba egyeseket, ahol aztán embert próbáló feladat mértékletesnek, példamutatónak és erkölcsösnek maradni. Főleg ha az illető még nem érett személyiségként lép az adott szerepbe, pusztán a tehetsége miatt kerül magasra. A Babylon ugyan kevésbé feslett hősöket vonultat fel, de Hollywoodot a villámgyors karrierlehetőségekkel és mértéktelenséggel kecsegtető gengsztervilághoz hasonlítja, valamint a klasszikus zenei színtérrel asszociált képmutatás gyűrűjében ábrázolja.
(A képek forrása: Port)
A tehetség és a jellem
Meglepően formabontó megközelítést alkalmaz a rendező, amennyiben teljesen ellentmondásos hősnőt választ. A címszereplő roppant tehetséges, érti a zenét, ám jellemtelen ember. Kimondottan erős vízióval rendelkezik szakmáját, karmesteri szerepét illetően, végül mégis kiderül, magánemberként mennyire meghasonlott saját énjével. Elragadó stílusban és bölcsen kommunikál a nagyközönséggel, közeli ismerőseit azonban bábként használja, rosszabb esetben menekül előlük. Egyeseknek érdek nélkül segít, a többséggel viszont végtelenül rideg módon viselkedik. Önfeláldozó anya, aki kígyó kegyetlenséggel törné ketté a lányával ellenséges kisgyerekeket. Pont úgy sodródik érzelmei árjával, mint mások, romlott döntéseit azonban mégis ő maga hozza. Különösen bravúros, hogy a legtöbb drámával ellentétben ezúttal az antagonista nem annyira éles és durva gonoszságokat követ el. Utóbbi nem felmenti Lydia Tár alakját, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyi apró, egyenként nem feltétlenül súlyos módja létezik a visszaéléseknek. Amint el is hangzik a filmben, a főhős tételesen nem szeg jogot, de mindenki tudja, hogy amit csinál, az etikátlan.
Fontos a kontextus
Egy pillanatig nem válik unalmassá vagy kiszámíthatóvá a cselekmény, sőt még a fölösleges másodpercek elkerülése miatt rövidre vágott befejezés is tartalmaz váratlan pillanatokat. A film élvezetéhez és megértéséhez egyáltalán nem kell ismerni a klasszikus zenei világot, nem ebben rejlik az újdonság ereje (de hozzáad az élményhez, hogy valós botrányokat, tragédiákat, konfliktusokat emlegetnek a műben). Elsősorban az árnyalt látásmód gondolkodtatja el a nézőt. A főhős fentebb említett kétarcúsága mellett a rendező szintén külső szemlélőként viszonyul a politikai korrektség és a me too jelenségéhez, nem azonosul egyik oldallal sem. Míg a történet alapvetően egy jellemtelen, hatalmával visszaélő személyről szól, megelőző korok eltérő viszonyai között működő szerzőit nem kívánja kitörölni az emlékezetből. Másfelől lefektet egy rettenetesen fontos distinkciót: a szerzőt és a művet érdemes elválasztani egymástól. A film korunk – történelmi bűnökkel, rasszizmussal és hatalmi kihágásokkal szembenéző – morális elvárásait kéri számon, ugyanakkor a progresszió nézőpontjától különböző kultúrákat vagy gondolkodást nem láttatja bűnnek és ostobaságnak. Kiváló példa erre a homlokegyenest eltérő ázsiai közeg (pl. masszázs szalon) higgadt ábrázolása, illetve önmagában az a tény, hogy a nyugati világ reprezentatív képviselői, a ,,feminista” mecénás képmutatását vagy az ünnepelt leszbikus művész vétkeit követi a forgatókönyv. Ha valamilyen konklúziót le lehet vonni a vetítést követően, az az, hogy nem egy született vagy a korszellem jegyében felvett identitás határozza meg az embert, hanem csakis saját cselekedetei.
Felületes megállapítás volna, ha egyszerűen a klasszikus zenei Whiplash-nek neveznénk a Tárt, de kétségtelenül van hasonlóság a két mű között. Todd Field rendezése ugyanakkor sokkal visszafogottabb lüktetésű, ráadásul a történet több elemének értelmezését, morális megítélését a közönségre hagyja. Utóbbi nem válik a film kárára, inkább gondolatébresztő, semmint egyértelmű tanulságokra kifutó sztorit látunk. Ha nem is a művészbejáró átlagos közegét ismerjük meg belőle, hiszen a szerző nyilván a show-biznisz és az elit körök sötét foltjait, romlott karaktereit keresi, alapvetően olyannak igyekszik láttatni a világot, amilyen valójában: ambivalens, egyszerre szép és csúnya, jó és rossz. Az alkotók nem igyekeznek elfedni, palástolni a főhősök kétes erkölcsiségét, ám nem csupán egy antagonista bukástörténetét mutatják be. A film kétértelműsége egyben azt is jelenti, hogy nagyon nehéz fogódzkodókat találni a történetben, egyáltalán azonosulni bármelyik fontosabb karakterrel, ami érzelmileg jelentősen megnehezíti a befogadást. Végül nem érkezünk el sem tragikus végpontra, sem egy esetleges feloldáshoz. Abban áll a Tár varázsa, hogy nyitva hagy kérdéseket, nem elégszik meg a pozíciójával visszaélő hatalmasság klisés ábrázolásával. Todd Field munkája Damien Chazelle rendezéseihez hasonlóan kilép a jó-rossz világértelmezések bűvköréből, és új távlatokat nyit az ember gondolkodásában.
