A látogatás, avagy a Speak no Evil egy ideje már elérhető ilyen-olyan forrásból, de végre hivatalosan is a porondra került, méghozzá az ADS Filmek jóvoltából, a hazai mozikban. A filmmel kapcsolatban direkt nem néztem utána semminek, annyit tudtam csak, hogy a düh és a tehetetlenség érzése vegyül a másfél órás játékidő végére, avagy komolyan belemászik az ember lelkébe, amivel egyből a 2008-as Eden Lake, avagy a Gyilkos kilátások jutott az eszembe. Méghozzá nem véletlenül, elvégre mások is pont ehhez a modern klasszikushoz hasonlították az északról érkezett alkotást. Nem mellesleg sokan az év horrorfilmjének jelölték, ami azért nem kis dicséret, de ezt már A barbárnál is hallottuk, amivel kapcsolatban itt-ott ki is fejtettem, hogy na, nem rossz az a film, de ha valóban az év horrorja, akkor az egy szomorú esztendő. És akkor most már csak az a kérdés, hogy A látogatás után marad-e a szomorúságunk?
(A képek forrása: ADS Service)
Családi vakáció
Bjørn és Louise, valamint Agnes, a házaspár kislánya Dániából érkezik Toszkána mesés tájaira, hogy ott kapcsolódjanak ki, ahol a kicsit fura család egy másik famíliával akad össze, amely Hollandiából jött, a közös hang pedig elég hamar megvan. De annyira, hogy Bjørnéket egyből meg is hívják magukhoz, majd a nyaralás végeztével erre a meghívásra egy levél is ráerősít, amelyben kiemelik, hogy kisfiuk, a nyelv helyett csak egy csonkkal született Abel folyamatosan Agnes után érdeklődik. És hát mi hatna jobban egy felelős szülőre, mint az, hogy a gyermeke hiányzik egy vadidegen család gyermekének, erre pedig nincs is más megoldás, mint egy másik országba utazni pár napra, vadidegenékhez. Jó, Louise előtte hezitál, de Bjørn durcás hallgatása és pár (mint kiderül, nem is annyira szeretett) barát unszolása meghozza a várt eredményt, így jöhet a családi vakáció, ami egy szép, otthonos házban veszi kezdetét.
A kikapcsolódás azért nem az igazi, mert egyből kiderül, hogy akadnak kulturális vagy éppen emberi/személyiségbeli különbségek. Louise például hiába vegetáriánus, amit határozottan ki is jelent, Patrick folyamatosan hússal traktálja. Míg Abel kiságyon alszik, Agnesnek a földre, matracra kell vonulnia. Patrick meghívja a családot egy vacsorára, majd mindent Bjørnnek kell kifizetnie, miközben vendéglátójuk úgy hajt velük haza részegen, hogy hiába is kérik, tekerje lejjebb a hangerőt, végig üvölteti a zenét. Az ilyen és ezekhez hasonló esetek azért elriasztják Louise-t, aki már menne haza, sőt egy szökési kísérlettel is él a család, mikor azonban lebuknak, és úgy tűnik, tisztázzák a nézeteltéréseket, végül maradnak, ám a helyzet innentől csak fokozódik, és egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem stimmel hollandéknál.
Rád rúgja az ajtót?
2000 óta azért született pár olyan horrorfilm, ami kifejezetten rossz érzéseket kelt az emberben, kilöki, sőt rúgja a nézőt a komfortzónájából, majd jól meg is tapossa, legyen szó az Eden Lake-ről vagy az Anyám!-ról, de akár a Sóhajok remake-jét is említhetjük, amit néha kifejezetten kellemetlen nézni. Ezekben az esetekben az alkotó mindig kiváló érzékkel hozott létre olyan szituációt, ami nagyjából hihető, bármelyik pillanatban megeshet, mégis van annyira szürreális, hogy egyfajta rémálomként éljük meg.
Nos, Christian Tafdrup ezt nem tudta megragadni és átvenni a saját filmjében, amit persze akár kulturális különbségek miatt is érezhetek, hiszen volt svédországban/norvégiában élő ismerősöm, aki mesélte, hogy mennyivel másabb a közösség, az emberek pedig szinte zombiként élnek. Elhiszem, hogy ez az oka annak, ahogy Louise-ék viselkednek. Elhiszem. De egyszerűen nem tudok azonosulni vele, és kimondottan igaza van a film rosszfijújának, mikor megkérdezik tőle, hogy de miért teszi mindezt, és azt válaszolja, hogy “azért, mert hagytad”. És komolyan, Bjørn nemcsak beleáll a pofonba és a f@szerdőbe, de kifejezetten könyörög érte, hogy megkapja. Kívánja a megalázást, kívánja a tortúrát. Hogy valaki ennyire nem képes kiállni magáért és a családjáért, az az igazán dühítő, és ezt a mozifilmet csak azért kellemetlen nézni, mert a férfi hős egy pipogya, tutyimutyi, semmire sem képes alak, akinél még a neje is karakánabb, és akinek tehetetlen dühét sokkal jobban át lehet érezni, bár a végére ő is báránnyá vedlik, aki önként menetel a vágóhídra. De miért??!!! Üvöltené az ember a vászonnak, hogy utána lefogva kísérjék ki a teremből, hiszen ki az, aki nem küzd legalább egy kicsit, mikor még csak fegyvert sem tartanak a fejéhez? De ő igen, ő önként mond le mindenről, amihez nemcsak joga van, de kutya kötelessége is. Fúúú, el nem tudom mondani, mennyire irritál az apa, akivel kapcsolatban eleinte azt hittem, hogy majd kiderül látens homoszexualitása, és azzal dühíti fel vendéglátóját.
Hát, nem, helyette a nézőt sikerül feldühíteni. Így vagy úgy, de sikerül. És mivel sokan mondják az év filmjének, elhiszem, hogy bennem van a hiba. És nem, még csak rossz filmnek sem tartom A látogatást, mert a színészek jók, a zene jó, a látvány nagyszerű, néhol már-már művészibe hajlik az egész. De hogy év horrorja lenne? Nem. Eden Lake, mint viszonyítási alap? Nagyon nem! Az Eden Lake-nél elhittem a helyzetet, valóságos volt a keret, amin belül elszabadulnak az indulatok. Éppen úgy, mint pl. a Green Roomnál. Az Eden Lake-nél a düh a tehetetlenség érzete miatt keletkezik. A felháborodástól, hogy nem, 'ez NEM történhet meg, nem szabad megtörténnie'! Ezúttal azonban mi magunk sem hiszünk abban, hogy ennek nem így kell történnie, mivel a főszereplők maguk tesznek meg mindent azért, hogy így legyen. Éppen ezért a düh nekik szól, bármennyire is fájdalmas és sajnálatos a lezárás, ami viszont az utóbbi évek egyik legegyedibb és legbarbárabb megoldása. Vannak a filmnek kiemelkedő elemei és jó pillanatai, de messze nem az év horrorja. Ettől függetlenül egy megtekintést mindenképpen megérdemel, pláne, hogy még el is hozták nekünk a hazai mozikba. És ezért szerencsére semmilyen idegen országba, semmilyen idegenhez nem kellett elmenni.
- A látogatás (Speak no Evil)
- Rendező: Christian Tafdrup
- Játékidő: 97 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2022. december 15.
- Forgalmazó: ADS Filmek
