Folytatódik a társadalmi egyenlőtlenségeket megpiszkáló, elit- és rendszerellenes, illetve a nyugati kultúrkör bukásának rémképét felvázoló filmek sora. A menü csütörtöktől borzolhatja a mozilátogatók kedélyeit – bár olyan elemi erővel nem fog lesújtani rájuk, mint például a közelmúltban debütált A szomorúság háromszöge. Mark Mylod (Utódlás, Trónok harca) rendezése épp csak árnyalatnyival hosszabb az ideális hossznál, egyébként mindvégig izgalmas és érdekfeszítő filmről van szó. Két dolog hiányzik belőle, ami miatt úgy érzi az ember, hogy hiába indul a vetítés az idei moziszezon egyik legizgalmasabb felütésével, a történet végül a már sokszor látott sablonok között marad. Amint önkritikus elszólásféleképpen el is hangzik az egyik párbeszédben, hiányzik a filmből a szeretet, illetve az empátia a néző, a világ és a művészet felé. Ugyancsak visszafogottan bánnak az írók a humorral. Továbbá rombolja a film állítását, hogy az alkotók végül saját nárcizmusukba képesek belehalni, ugyanakkor tény, hogy létező problémákról szól – élvezetes tálalásban – a történet
(A kép forrása: Port)
A menü hasonló a disztópikus Nincs baj, drágám! esetéhez: az izgalmas történet nem tud felérni a feszültséggel teli alapkoncepció eredetiségéhez. Tipikus civilizáció- és kultúrkritikus munkával van dolgunk, amit bár nyugati emberként sokszor fájdalmas nézni, a cselekmény alatt kétségkívül találkozunk életünk számos sötét foltjával. Mindkét oldalon visszatetsző vagy kifejezetten irritáló karakterek vonulnak fel. Míg a konyhában dicsvágyó, törtető, bosszúszomjas, állatias spártai katonák állnak, a vendégek sora a korrupt, beképzelt és műveletlen újgazdagoktól egészen a kultúrát méregdrága státuszszimbólumként magukra öltő értelmiségiekig terjed. Jellemtelenek, hipokriták és vadállatok, akik a hatvanas-hetvenes évek csömörfilmjeinek mintájára (pl. A nagy zabálás) elég gusztustalan módon zabálják fel a kultúrát és az erkölcsöt.
(A kép forrása: Port)
Kritikus, élcelődő vénája izgalmassá teszi a filmet, ám pont a rendszerkritikus történetek hevessége hiányzik a vászonról. Mint gasztrohorror vagy disztópikus látomás, nem elég feszült és túlzó, de szatíraként sem elég radikális. Ez a történet allegorikus, élcelődő játéka a fantáziának, ami viszont nyugodtan lehetne lényegesen erőteljesebb, a már említett módon sokkal humorosabb. Másrészt túl letargikus a mű hangvétele, ez a film fő hibája. Ha valaki kritizál, vagy érces legyen (mint mondjuk a Monty Python, vagy tragikus (ld. Bergman), vagy pedig mutasson katarzist és alternatív utat (ahogy Fincher tette korai munkáiban). A menü készítői az előbbi lehetőségek helyett inkább letargikusan sajnáltatják magukat, majd a világ problémáiért való felelősségkeresés során – az alkotóművészeken és a kritikuson túl – ráhúzzák a vizes lepedőt az egész társadalomra.
(A kép forrása: IMDB)
Végül, de nem utolsó sorban felróható az alkotóknak, hogy tulajdonképpen nem mutatnak igazán meglepőt a közel két órás játékidő alatt. Ralph Fiennes ellenállhatatlanul cinikus és karakán, Anya Taylor-Joy alakjában ott szunnyad valami belső titokzatosság. Jól játszanak, mint mindig, de szinte előre lehet látni sorsukat. Az expozíciót, bevezetést követően elég kiszámítható módon folyik a történet, a végső csúcsjelenet kimenetele is az elvárások mentén halad. Utóbbi láttán különösen ambivalens érzésekkel távozik a néző. Miután a film bemutatta, mennyire kiégett a kultúrát hordozó elit, elég hiteltelen arról beszélni, hogy a népnek csak szabvány műanyag termék, jelen esetben elvitelre csomagolt, egyszerű sajtburger marad. Nem mintha nem valami hasonlót érezne az ember a XXI. század fősodratú műalkotásaival, médiájával és általában a nyilvánosságával kapcsolatban. De mégis milyen alapon minősíti az élni vágyókat az, aki saját önszeretetében és bűneiben ég el? Ezen a letargikus hangvételen a humor és a katarzis segítene, mégis mindkettőt mellőzi a film.
Noha szinte nincs üresjárat a forgatókönyvben, ami rendkívül ritka jelenség a kortárs moziban, mégis enyhe hiányérzettel távozik a néző a vetítésről. Ebben a történetben – főleg a felcsigázó előzetes alapján – bizony több volt. Jóval markánsabb humort üthetettek volna meg az írók (e tekintetben főként Nicholas Hoult snittjei elégítik ki a néző szarkazmus-éhségét). Annyira erős a felütés, az alapötlet, aminek aztán nem tud megfelelni az amúgy egyáltalán nem érdektelen szkript. Kritikáink ellenére azonban élvezetes élmény marad A menü. A különböző karakterek mind karikatúrái bizonyos celeb és értelmiségi személyiségtípusoknak. Egyúttal megjelenik művészet, így a napjainkban fénykorát élő gasztronómia öncélúságának problémája is. A kérdés csupán az, hogyha valaki ezt hajlandó kimondani, ugyan miért nem veszi az erőt, hogy más legyen, új utakat keressen.
