Az idei év bőven tartogatott igazi csemegéket, mind a filmkedvelők, mind a horrorfilmkedvelők számára. Diadalmasan visszatért a Sikoly, a Hulu két klasszikus újraindításával is ráerősített a reboot-lázra (Hellraiser és Préda), valamint tartolt a mozikban a Mosolyogj (Smile), amiben megkaptuk az év egyik legjobb jumpscare-jelenetét, amit viszont sajnos már az előzetes lelőtt (igen, a kocsiablakon benézős). Ezek mellett viszont rengeteg olyan horrorfilm került elő, amelyek vagy még nem jutottak el hozzánk, vagy csak megkésve, sőt biztos vagyok benne, hogy bőven akad az idei termésből olyan filmalkotás, amely sosem fog eljutni Magyarországra, mert egyszerűen túl elvont lenne a hazai közönségnek. Ezekre a cikk végén picit részletesebben is kitérek, de most nézzük, melyek lettek 2022 legjobb horrorfilmjei!
5. Terrifier 2
A botrány-horror, amitől Amerikában többen rosszul lettek, és mentőt kellett hívni több moziba. A Borzongásban bemutatott első Terrifier szinte nulla pénzből készült, de nagyon hamar megtalálta a maga közönségét, és Damien Leone neki is állhatott a folytatásnak. A Terrifier 2 minden szempontból rátesz pár lapáttal elődjére: sokkal szebb a fényképezés, profibb a kivitelezés, és jóval brutálisabb az egész. Emlékszel az első részből az élve kettéfűrészelésre? Szorozd meg vagy tízzel. Art, a bohóc, nagyon szépen menetel a horror-ikonná váláshoz (David Howard Thornton ezúttal is lubickol a szerepben), és biztos vagyok benne, hogy a harmadik résszel végleg odakerül Freddy, Michael és Jason mellé. Lauren LaVera gyönyörű, de aki nem őt akarja csodálni, az csodálhatja az extrém brutális gyilkosságokat – ezúttal pedig tényleg semmin sem spóroltak. Groteszk módon véres gore-jelenetek kaptak helyet a filmben, amik már-már túlzásnak is érezhetőek, de persze lehetetlen komolyan venni őket, pláne mikor Art, Halloween alkalmából az egyik áldozata levágott fejéből kínál cukorkát a becsöngető gyerekeknek. A ’80-as éveket idéző képi világ és a syíthwave zenék is szuperek.
4. A látogatás (Speak No Evil)
Egy dán család az olaszországi nyaralás során összefut egy holland családdal. Beszédbe elegyednek, összebarátkoznak, végül együtt is vacsoráznak. Minél jobban megismerik egymást, annál szórakoztatóbbá válik a közös időtöltés. Végül a hollandok meghívják vendégségbe a dánokat, akik ennek eleget is tesznek. Egy hétvégére leugranak hozzájuk, és eleinte minden szép és jó, aztán szép lassan kiderül, hogy vendéglátók bizony nem egészen azok, mint akiknek az olasz nyaralás alatt mutatták magukat. Semmi többet nem szeretnék elárulni, mert lazán az év egyik legerősebb, húsba maró filmélményéről beszélünk. Ahogy a tökéletesség álcája darabokra hullik, ahogy előkerülnek a piszkos titkok, és ahogy főszereplőink reagálnak az eseményekre, az kifejezetten életszerű, és a Speak No Evil mindvégig erre építkezik. A szereplők között rettenetesen jól működik a kémia, és ez elsősorban a nagyszerű színészeknek köszönhető. Ami felteszi a pontot az i-re, az a befejezés. Ekkora gyomrost az Eden Lake óta nem adott nekem egy film sem, és úgy velem maradt, hogy még a megtekintése után is megébredtem éjjel, és a történések jártak a fejemben. Düh és tehetetlenség, ezek kavarogtak bennem. Erősen ajánlom, de lelkileg ki fog facsarni, mint egy citromot.
3. Skinamarink
Ez a film már most megosztó. Bár az, hogy "film", már önmagában is kérdéses. A Skinamarink inkább egy élmény. A kép végig zajos, a szereplőket teljes valójukban sosem látni, elfojtott hangok, suttogások, kaparászások hallatszódnak, miközben a gyerekek megpróbálnak rájönni, hogy mi is történik körülöttük. Többnyire állóképekkel dolgozik a film: egy tévét, egy sarkot, vagy valami teljesen hétköznapi dolgot mutat, de mégis eléri, hogy az ember kényelmetlenül érezze magát a látottaktól. Lehet, nem este 11-kor kellett volna nekiállnom a Skinamarinknak, de előhozta minden gyerekkori félelmem a sötéttől. Itt nincs hollywoodi történetvezetés, vagy épkézláb történet. Hosszan kitartott felvételek vannak, mondjuk, egy sötét folyosóról, és az 1 óra 40 perces játékidő vége felé haladva már én is odaképzeltem olyasmiket, amik sanszosan nem is voltak jelen, csak a képzeletem játszadozott. Azért megosztó film, mert ezt az extrém megvalósítást sokan nem tudják lenyelni. Olyan ez, mint egy ASMR-horror. Többször is kirázott a hideg, a záró képsoroknál meg pláne. A Lake Mungo óta nem aludtam ennyire rosszul, mint a Skinamarink után. Nem szeretném újranézni, mert akkor megint az a 6-7 éves gyerek lennék, aki éjszaka inkább visszatartja, mert nem mer kimenni a wc-re, olyan sötét van. Ha eddig nem féltél a sötéttől, ezután fogsz.
2. A keltetés (Hatching)
A 12 éves Tinja (Siiri Solalinna) látszólag tökéletes családban él – de csak látszólag. Influencer anyja abszolút uralkodik az egész famílián, "Lovely Everyday Life" vlogjában pedig állandóan egy mesébe illő, kertvárosi finn család látszatát tartja fenn, miközben belülről lassan szétrohad az egész. Tinja egy nap talál egy madártojást az erdőben, amit hazavisz, és elhatározza, hogy gondját viseli. A tojás napról napra egyre nagyobb lesz, míg végül valami olyasmi kel ki belőle, ami Tinja legrosszabb rémálmait hozza el. Elég bizarr horrorfilmek érkeznek mostanság Skandináviából (elég csak a tavalyi Bárányra gondolni), a Hatching pedig egy kifejezetten jól sikerült, groteszk testhorror lett, egy annyira undorító rémséggel, hogy komolyan a frász kerülgetett ettől az ember-madár hibridtől. Néhány olcsó jumpscare azért befigyel, de összességében egy nagyon elvont filmet kapsz, ahol Tinja kirakat-családja, és műanyag boldogságért foggal-körömmel küzdő anyja az igazán félelmetes, nem is a szekrényben meglapuló, undorító szörnyeteg.
1. X
Ti West intézett már igazi szerelmeslevelet a '70-es évek horrorfilmjeihez (Az ördög háza), a modernebb, jumpscare-központúbb ijesztgetések felé is elkanyarodott (A fogadósok), sőt tett már kirándulást a found footage (The Sacrament) és a western (Az erőszak völgye) műfajokban is. Az utóbbi 10 évet sorozatozással töltötte, ám most visszatért egy ízig-vérig retró slasher horrorral – ez lett az X. 1979-ben járunk, a forró és barátságtalan Texas elhagyatottabb vidéki környékén, ahová egy komplett stáb érkezik meg, hogy pornófilmet forgassanak. Viszont az idős házaspár, akiktől kibérlik a helyet, nem egészen épelméjűek. Az események hamar szörnyű fordulatot vesznek, ezután literszámra folyik a vér, hullanak a szereplők, meg minden egyéb, ami egy jó kis mocskos slasherhez kell. Ti West ismét a retróhoz nyúlt, új filmje kapcsán Az utolsó ház balra, és A texasi láncfűrészes mészárlás merül fel legtöbbször, de engem inkább a 2000-es évek elején/közepén uralkodó remake- és eredettörténet-lázra emlékeztetett, mint például a 2006-os A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet, vagy az Alexandre Aja-féle Sziklák szeme-remake. A szereplők nem totális idióták, és egytől-egyig kedvelhetőek. Mia Goth tökéletes választás volt főszereplőnek, Jenna Ortega az év sikolyát szállítja, Martin Henderson akcentusától még mindig érzem az olcsó whiskey- és dohány szagát, a rapper Kid Cudi meg pornószínészként tetszeleg – kell ennél több? Igen, mondjuk durva horror-faktor, és azt itt meg is kapod. Brutális elhalálozásokat láthatsz (némelyik nagyon váratlanul jön), és a vérrel meg a meztelenkedéssel sem spóroltak. Jópofa, hogy bizonyos részeknél már utalgatnak az előzményekre, amit egyébként párhuzamosan forgattak a filmmel, és Pearl címmel idén szintén napvilágot látott. Ha neked is csalódás volt az új A texasi láncfűrészes, akkor mindenképp ajánlom az X-et. Kárpótolni fog.
+1 Sissy
Sissy Cecilia (Aisha Dee) valami borzalmasat élt át gyerekkorában, mostanra viszont igen menő influencer lett, 200 ezer követővel. Egy nap találkozik régi barátnőjével, Emmával (Hannah Barlow), aki a visszahúzódó lányt meghívja egy partiba. A baj csak az, hogy jelen van egy régi közös ismerősük, Alex (Emily De Margheriti) is, akinek igen sok köze van Sissy Cecilia szörnyű, eltemetett emlékeihez. Ó, és persze egy kisebb társaság is összegyűlik, akik azt hiszik, hogy majd jól betépnek és gagyi tévéshowkat néznek napestig, de valójában valami sokkal rosszabb történik, és szépen sorjában elkezdenek hullani. A Sissy hasonló, mint a Játsszunk gyilkosost! (Bodies Bodies Bodies), azaz itt is kap egy jó nagy fricskát az influencer-kultúra meg a közösségi média (jót nevettem, mikor a főszereplő azzal nyugtatja magát, hogy megnézi, épp hány lájkot/kommentet kapott), de szerencsére a gore is a helyén van, és nem félnek megmutatni, amint valakinek a fején áthajt egy kocsi. Aisha Dee nagyon nagyot megy. Ő viszonylag ismeretlen ausztrál színésznő (egyelőre), de most megkapta a kiugrási lehetőséget, és egészen hidegrázós jeleneteket szállít, főleg a befejezésben. Nem szabad véresen komolyan venni a filmet (az alkotók sem tették), némelyik "gyilkosság" egyenesen vicces, vagy totál a véletlen műve, ami hoz egy kis vérfrissítést a modern horrorfilmek műfajába.
Frászt hoztak még...
A Sissy már így is ráadásként került fel, de igen nehéz volt kiválasztanom, hogy miért épp ez a film, és ne mondjuk, a Hellbender szerepeljen. A Hellbender egy családi film. Mármint nem egy könnyed délutáni matiné beszélő állatokkal, hanem az egészet egy család, méghozzá a valódi Adams Family forgatta. Tömény folk-horror keveredik egy coming of age sztorival, kellő mennyiségű misztikummal, és néhány gusztustalanul véres jelenettel, olykor konkrétan videoklipeket idéző részekkel. Az A Wounded Fawn a '70-es évek grindhouse filmjeiig nyúlt vissza inspirációért: szándékos képhibák és remek zenék színesítik a filmet, ami a második felére átvált egy pszichedelikus, vérgőzös horrorba, amely nagy kanállal merít a görög mitológiából, de még Argento stílusa is beköszön. A Soft & Quiet után dühös leszel. Ez a film nyomaszt, de piszkosul. Viszont ha rosszul érzed magad a filmet nézve, az azt jelenti, hogy működik. És a Soft & Quiet működik. Hosszú, vágás nélküli (rejtett vágások azért akadnak) jelenetek követik egymást, miközben az operatőr, Greta Zozula árnyékként követi a szereplőket, akik egy neonáci csoporthoz tartoznak. A Deadstream egy alacsony költségvetésű horror-vígjáték, jumpscare-parádéval és néha egész gusztustalan jelenetekkel. Ha mindenképp ki kéne emelnem valamit, akkor az maga a ház lenne, ami tényleg hátborzongatóra sikeredett. A Resurrection egy erős pszicho-thriller, Rebecca Hall és Tim Roth nagyszerű játékával, a Watcher pedig az utolsó percekig képes bizonytalanságban tartani a nézőt, és ehhez nagyszerű színészek asszisztálnak.
Remélhetőleg találtál ezek között olyat, amely felkeltette az érdeklődésed!
