Csütörtökön Magyarországon is mozikba került az új Kampókéz. A Jordan Peele (Tűnj el!, Mi) produceri égisze alatt készült film szerencsére folytatásként szolgál az eredeti változat mellett, így sokkal érdekesebbé válik az összehasonlítás, mintha egy remake motivációin kéne gondolkodnunk. A két film stílusában is kapcsolódik egymáshoz, de nem lehet nem észrevenni, hogy mekkorát fordult a világ harminc év alatt. Chicago társadalmi viszonyai és a hollywoodi mozi is alaposan megváltozott. A két alkotásnak ráadásul eltérő a nézőpontja és mások az erősségei. Az eredeti változatban sokkal élesebben megjelenik a hitetlenségért járó büntetés spirituális motívuma, újabban a nagyvárosok mélyén leledző nyomor felelősségét kutatták az alkotók. Vizuális szempontból az egyik inkább a díszletekre, az új opusz viszont a kompozíciókra és a fényekre helyezi a hangsúlyt. De mindkét esetben erős szimbólumokkal és témája ellenére a slasher-hagyományt csak finoman érintő nagyköltségvetésű horrorral van dolgunk. A Nia DaCosta rendezéséről írt kritikánkat itt találjátok, az 1992-es klasszikusról pedig alább olvashattok.
(A képek forrása: IMDB)
Az első dolog, ami rögtön a bevezetésben szemet szúr, hogy az a filmstílus, amit a Kampókéz képvisel, ma már nem létezik. A nyolcvanas-kilencvenes évek kimért snittekből, modorosabb, szlenget kerülő dialógusokból építkező művei mára öregesnek tűnnek. A Reagan-Thatcher-éra hozta konszolidált öltözködési és beszédstílus az idilli polgári otthon képével, a klasszikus házasság eszményével párosult a moziban is. Ennek a korszaknak lenyomatát vastagon őrzi Bernard Rose rendezése. Ebben az időszakban is bőven készültek a happy endet megbontó horrorok és thrillerek, a Kampókéz különösen visszafogott tónusa miatt viszont főleg díszleteiben hordozza a borzongató zsáner jegyeit. Főleg az elmúlt tizenöt év jump-scare-orientált, ijesztgetős alkotásai mellett tűnik erőtlennek a film. Már ha feltétlen utóbbi élményt keressük. Az 1992-es opusz ugyanis bőven tartalmaz horrorisztikus elemeket, maga a koncepció is egy városi rémtörténeten alapul. Ezúttal fontosabb a szimbolika és a történet jelentése, mint a hatáskeltés, bár el kell ismerni, hogy az eredeti Kampókéz már a saját korában sem számított igazán határsértő műnek.
Aki valaha tagja volt rémtörténet-mesélő csoportnak vagy horror filmklubnak, az pontosan tudja, hogy milyen ereje van a legendáknak. A Kampókézben a nagyon karakteres külső jegyekkel rendelkező és mindannyiunk számára megidézhető címszereplő rögtön népmesei ikonként jelenik meg. Illetve a helyszín is mitizálódik: az amerikai metropoliszok kiismerhetetlen útvesztőjébe vezet a biztonságos egyetemi környezetből szabadult diáklányok útja. Akárcsak Jordan Peele-ék, az eredeti stáb is bemutatja a külvárosok élhetetlenségét, hőseink pedig a nyomorban való érzéketlen kutakodás (vö.: katasztrófaturizmus) miatt nyerik el büntetésüket. Amit viszont kevéssé hangsúlyoznak az alkotók, pedig a mítoszteremtésnek fontos eleme lehetett volna, az a gyerekgyilkosságok ügye és Kampókéz figurája nyomán a testi szál. Előbbi tekintetében a friss folytatás sokat hozzáad az alaptörténethez, testhorrorként viszont DaCosta munkája sem nyújt sokat. Az 1992-es változat még inkább idegenkedik ettől az elemtől, ami a már korábban vázolt konzervatív stílussal magyarázható.
Aki valaha tagja volt rémtörténet-mesélő csoportnak vagy horror filmklubnak, az pontosan tudja, hogy milyen ereje van a legendáknak. A Kampókézben a nagyon karakteres külső jegyekkel rendelkező és mindannyiunk számára megidézhető címszereplő rögtön népmesei ikonként jelenik meg. Illetve a helyszín is mitizálódik: az amerikai metropoliszok kiismerhetetlen útvesztőjébe vezet a biztonságos egyetemi környezetből szabadult diáklányok útja. Akárcsak Jordan Peele-ék, az eredeti stáb is bemutatja a külvárosok élhetetlenségét, hőseink pedig a nyomorban való érzéketlen kutakodás (vö.: katasztrófaturizmus) miatt nyerik el büntetésüket. Amit viszont kevéssé hangsúlyoznak az alkotók, pedig a mítoszteremtésnek fontos eleme lehetett volna, az a gyerekgyilkosságok ügye és Kampókéz figurája nyomán a testi szál. Előbbi tekintetében a friss folytatás sokat hozzáad az alaptörténethez, testhorrorként viszont DaCosta munkája sem nyújt sokat. Az 1992-es változat még inkább idegenkedik ettől az elemtől, ami a már korábban vázolt konzervatív stílussal magyarázható.
