[Filmajánló] A rettegés foka

Nick Nolte-ról számos erős töltetű jelző jut az ember eszébe: lázadó, neurotikus, izgága, akcióhős, férfiideál. Olyan tulajdonságok ezek, amik életében is jellemzik őt. Alakításait épp ezért nehéz elválasztani valós személyétől, és ez még legutolsó Magyarországon bemutatott filmjében sincs másképp – a Támadás a Fehér Ház ellen 3 című feledhető opusz emlékezetes pillanatai egyébként alig húsz perces epizódszerepéhez köthetők. Pályája a hetvenes években indult. Egy ikonikus amerikai tévésorozatban, a Gazdag ember, szegény emberben tűnt fel, de sztárrá csak a nyolcvanas években vált. Sokan mindmáig a 48 órában Eddie Murphy-vel alkotott párosára emlékeznek legszívesebben, ahol legilágosabban mutatkozott meg jellegzetes karaktere. Most azonban – a nemrég nyolcvanadik születésnapját ünneplő színész – egy másik alakítását és alighanem legjobb filmjét, az idén harminc éves A rettegés fokát (Cape Fear) vesszük górcső alá. Martin Scorsese pszichothrillere ugyanúgy 1991-ben készült, mint A bárányok hallgatnak, és bár utóbbi jóval sikeresebb lett, talán nem vagyok egyedül, aki A rettegés fokát még a Hannibal-széria méltán népszerű nyitódarabjánál is magasabb polcra helyezi. Nick Nolte és Robert De Niro kihívója Anthony Hopkins és Jodie Foster párosának. De megkockáztatom, hogy a Hitchcock utáni idők legjobb thrilleréről beszélünk.

A rettegés foka nem csak 1991-ből lehet ismerős. Scorsese a közel azonos című és egyébként szintén kiváló 1962-es thrillert remake-elte (tisztelete jeléül és művészi nagyságuk miatt a klasszikus főszereplők, Gregory Peck és Robert Mitchum is feltűnnek a filmben), de csavart is egyet az eredeti történeten. Míg a Rettegés fokában egy talpig becsületes ügyvédre és családjára támad rá egy romlott bűnöző, A rettegés foka sokkal árnyaltabb jellemrajzokat és rendkívül bonyolult morális konfliktust vázol. Ezúttal egy vallásos hevülettől fűtött pszichopata (ilyen kettősséget is csak a Hetedikben láttunk később a filmtörténetben) követel igazságtételt börtönből való szabadulása után, miután rájön, hogy korábbi ügyvédje bizonyos enyhítő körülményekre elfelejtett hivatkozni a bíróságon. Miközben a lehető legsunyibb és legerőszakosabb módon folytat bosszúhadjáratot a Nick Nolte alakította sikeres és gazdag jogász családjával szemben, kiderül, hogy az önfejű ügyvéd nem véletlenül tette félre esküjét. Max Cady olyan bűnt követett el, amiért Sam Bowden szubjektív morális ítélete alapján nem jár bocsánat.

Scrosese briliáns filmje a jog és az erkölcs bonyolult kapcsolatát kutatja. A modern jognak világos válasza volna a fenti dilemmára: mivel az nem az igazság, hanem az igazságosság eszköze, logikája szerint Samnek felelnie kell hivatása megsértéséért. Hétköznapi megítélésünk szerint viszont mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Nehéz igazságot tenni a felfuvalkodott ügyvéd és a nehézsúlyú rögeszmés gengszter között. Találó kritikája ez a film az igazságszolgáltatás személytelen, materiális működésmódjának, bár Scorsese egy pillanatig sem állítja, hogy a modern jogi mechanizmusokat egyéni erkölcsi ítéleteknek kéne felváltaniuk. A konfliktus azáltal válik még bonyolultabbá, hogy hőseink az önbíráskodás állami-társadalmi kereteken kívüli terében folytatják párharcukat. Az elfajuló háború legérzékenyebb pillanata, amikor – az egyébként szabadulásától fogva méregdrága autóban furikázó és határtalan javaival rendre hivalkodó – Max ellensége tinédzser lányát is alattomos módon megkörnyékezi. A cselekmény haladtával egyre nehezebbé válik az azonosulás bármelyik féllel, de a féktelen durvaságok közepette olyan mértékben vonódik be a néző a történetbe, hogy a háború puszta látványától maga is áldozattá válik. Csodálatos, vérbeli Hitchcock-i módon adagolja a forgatókönyv az ügy részleteit, miközben Max alattomos bosszúhadjárata is csak fokozatosan bontakozik ki.

A rettegés foka az iskolapéldája annak, hogyan lehet egyszerre maximálisan intellektuális és végletekig zsigeri-emocionális egy film. Már az első képsoroknál tapintani lehet a feszültséget, később pedig egymást építik a borzalmasan nyomasztó és mélyen elgondolkodtató szituációk. Scorsese a klasszikus pszichothriller eszköztárát maximálisan kihasználva nem ijesztget, hanem falig tolja a suspense-t. Nehéz lenne megnevezni a legfélelmetesebb filmhőst az elmúlt évtizedekből, Max Cady viszont jó eséllyel pályázik erre a címre. Robert De Niro élete alakítását nyújtja, karakterében egyesíti a sátáni intellektus és a nyers ösztönállat jegyeit. Nem pusztán Jack Torrence vagy Ratched nővér vonásai jelennek meg személyiségében, hanem a két attitűd együtt. Örökre hátborzongató marad a kép, amikor a zárlatban Max Cady engesztelhetetlen indulattal néz farkasszemet Nick Nolte kisemmizett ügyvédjével. De érdemes méltatni a kiváló szinkront is. Másról van szó, mint annyi hazai fordítás esetében: Dörner György és Cserhalmi György alakítása nem felülmúlja az eredetit, hanem tűpontosan illeszkedik Nick Nolte és Robert De Niro karakteréhez, mintha csak az angol változatot hallanánk. Nagyon ritkán találni ilyen árnyalatokat filmhősök hangkarakterében, Max Cady és Sam Bowden jelleméhez nagy adaggal tesz hozzá a szinkron.

Martin Scorsese a filmtörténet egyik legkomplexebb és legerőteljesebb történetét mesélte el 1991-ben. Koherensebb mű ez, mint a kilencvenes évek első felében készült szintén kiváló alkotásai (pl. Casino, Nagymenők), jóllehet az olasz-amerikai rendező sosem a thrillerekhez való vonzódásáról volt ismert. A rettegés foka színházi drámaként is tökéletesen működne, feszes cselekménye és egyéni stílusú filmnyelve viszont mozgóképként közvetlenebb, húsba tépő élményt nyújt. Talán sosem készült még ilyen bonyolult morális dilemmát felvázoló bűnügyi film. Nick Nolte és Robert De Niro viadala nem szolgál egyértelmű válaszokkal, kételyekkel viszont annál inkább. Ritkán látni ennyire nyomasztó végjátékot is, és a sok „leg” között egyet biztosan elmondhatunk: Max Cady személyében minden idők egyik legrémisztőbb és legállatiasabb gonosztevőjét ismerjük meg. Csak erős idegzetűeknek, de nekik kötelezően ajánlott film A rettegés foka.