Doug Liman az a rendező, akinek filmjeit szemléletmódjuk alapján összekapcsolhatjuk, közös stílust találni bennük azonban nem fogunk, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy műveinek színvonala rendkívül ingadozó. Általában az embert bekebelező rendszert kritizálja, és ehhez a konfliktushoz – kellő képzelőerővel – meg is szokta találni a legkülönbözőbb témákat és hősöket. Van egy íve A Bourne-rejtélytől az HBO GO-n már elérhető Karantén melóig terjedő életműnek. Utóbbinak egyszerű, hétköznapi hősei éppúgy átértékelni kényszerülnek életüket és szembe kerülnek környezetük – a karantén időszak alatt különösen világossá váló – igazságtalanságaival, mint történt az – más körítéssel – Jason Bourne vagy Barry Seal esetében. Liman érzékenyen rátapintott a világ jelenlegi helyzetében rejlő tanulságokra, és azonnal elkezdett egy az életművébe illeszkedő történeten dolgozni. Csakhogy műveinek színvonala rendkívül ingadozó. Önmagában elképesztő, hogy aki rendezett már filozofikus mélységű bosszúthrillert (A Bourne-rejtély), felhőtlen kémvígjátékot (Mr. és Mrs. Smith), fordulatos és társadalomkritikus maffiafilmet (Barry Seal: A beszállító), ill. akcióvígjátékok és akció-sci-fik özönét, az annyire ne igazodjon ki műfaji szabályok között, mint a Karantén meló esetében. Legújabb munkája a valaha volt legfurcsább heist film. Noha az alapelemek stimmelnek, végül pont azt nem tudja megadni a film, amire vállalkozik.
Érne már véget a karantén
A Karantén melóban pont ellentétes folyamat játszódik le, mint amit oly sokan tapasztaltak meg az elmúlt egy évben. A marketinges Linda és a munkanélküli Paxton épp szakítanak, amikor kihirdetik a korlátozásokat, így nem tudnak szétköltözni. A bezártság hosszú heteiben azonban átértékelik életüket, aminek révén újra egymásra találnak. Nem szirupos romkomról van szó. A film első harmada például hűen mutatja be a szakítás utáni állapotot, megfűszerezve némi mindannyiunk által jól ismert „karantén depresszióval”. Ehhez kapcsolódik a rendszerkritikus mondanivaló, Linda ugyanis komoly válságba kerül, hogy meredeken fölfelé ívelő karrierjét vagy személyes értékeit és vágyait válassza az etikátlannak vélt multial szemben. Liman rendezésének két nagy erénye is van. Egyrészt egy ilyen nehéz időszakban képes motiválni nézőit. Nem a tétlenség és a kapcsolatok elhalása, hanem a változtatás lehetősége, ill. az önmagunkkal és környezetünkkel való viszony tisztázása dominálja történetet. Másfelől az elmúlt évek rendszerkritikus alkotásainak kiszámítható narratívái helyett hitelesen ábrázolja a kapitalizmus visszásságait. Azáltal, hogy nem az elittel szembeni lázadás szájbarágós történetét akarja eladni, hanem egy valódi személyes történet részeként mutatkoznak meg a világ igazságtalanságai, máris megigazulnak – amúgy könnyen sablonossá vagy propagandisztikussá tehető – állításai.
A legfurcsább gengszterfilm
A Karantén meló különleges vonzereje azonban nem tart tovább az első fél óránál. A karakterek céltalansága miatt egyre unalmasabbá és vontatottabbá válik a film. A cselekmény viszonylag késői pontján ér csak véget a bevezetés, pedig egy heist filmben jelentős szerepet kéne kapnia a bűntény megtervezésének, és aztán természetesen magának az akciónak is (a heist az a gengszterfilmes alműfaj, amikor hőseink – alkalmi csapatot alkotva – kifejzetten egy bűntény végrehajtására szövetkeznek). Ehhez képest a tervezés és a rablás együttes játékideje igen csekély, ráadásul az akció nélkülöz mindennemű izgalmat vagy feszültséget. Liman munkájából feltűnően hiányzik a lendület és az a mértani időkezelés, ami a fordulatos bűnügyi filmek sajátja. Ám ez nem véletlenül történik így. Teljesen világos, hogy az alkotók szándékosan nem a klasszikus bűnügyi elemekre, hanem hőseink magánéleti drámájára kívánták helyezni a hangsúly. A rendező tudatosan tompítja a zsáner legfontosabb elemét, az akció nagyszabású bemutatását. Mintha csak azt akarná hangsúlyozni, hogy egy harmadik világbeli gengszterrel üzletelő multit meglopni nem bűn. Hőseink még véletlenül sem tűnnek igazi rablóknak, a lehető legtermészetesebb módon sétálnak el egy méregdrága gyémánttal a zsebükben. Ez a fajta ábrázolásmód a viszkis mítoszát idézi, aki az urbánus legenda szerint csupán az arra méltatlanoktól vette el érdemtelenül szerzett jószágaikat.
A műfaji elemek szétforgácsolása azonban nem váltja be a kívánt hatást, inkább csak összezavarja a nézőt. Amennyiben heist gengszterfilmként értelmezzük a Karantén melót, értékelhetetlen a – felkészüléssel együtt – csupán húsz percnyi, egyetlen igazán feszült pillanatot sem tartalmazó finálé. Még ha a rablás puszta ürügyként is szolgál az írók kezében arra, hogy hőseink szükséges életmódváltását lehetővé tegyék, a látottaknál akkor is lényegesen karakteresebbnek kéne lennie a végjátéknak. A rablást bemutató jelenetek súlytalansága, feszültségnélkülisége miatt az égvilágon semmiféle katarzis élmény nem éri a nézőt, ami megmagyarázhatná, hogy Linda és Paxton hogyan lépnek ki parttalan hétköznapjaikből és találnak újra egymásra. Doug Liman egész egyszerűen belelépett abba a gödörbe, amit a film elején olyan szépen elkerült: mindent feláldozott a rendszerkritikus mondanivaló oltárán, miközben teljesen elszorította a műfaj alapvető hatásmechnaizmusát. Így két szék közé esett, se pezsgő akciófilm nem lett a Karantén meló, se mély magánéleti-párkapcsolati tanulságot nem tudunk leszűrni belőle.
Doug Liman új filmjében egyetlen téren tud újat és fontosat mutatni, a karantén hétköznapjainak ábrázolásában (legalább kiderült, hogy Európa másik felén sem éreznek olyan másképp az emberek, mint nálunk). A lapos cselekmény azonban rányomja bélyegét az egész műre. Sajnos a rendező – néhány rövid jelenetet leszámítva – semmit nem vonultat fel abból a gazdag formai eszköztárból és egyéni látásmódból, amit A Bourne-rejtélyben vagy a Barry Seal: A beszállítóban láthattunk. Jelen alkotás a Viszkis érzületét próbálja meghonosítani Londonban, Anne Hathaway kiváló alakításán túl azonban nem sokat mutat. Lázadásra épül, a lázadó hevület mégis hiányzik a filmből. A fő hiba azonban a forgatókönyvet terheli. Steven Knight a Vihar előtt szkriptjéhez hasonlóan ismét egy elméretezett, az addig felépített cselekményt atomjaira romboló fináléval rukkolt elő. A Karantén meló Liman jellegtelen rendezéseinek sorát gyarapítja, pedig az HBO-tól alighanem jóval nagyobb alkotói szabadságot kapott, mint Hollywoodban bármikor.
