Ingmar Bergman párkapcsolati témájú filmjeit régóta használják terápiás segédanyagként. Anélkül, hogy eszköznek tekintenénk a művészetet, sőt épp elismerve érzelmi hatását és megmagyarázhatatlan erejét, hasonló pszichológiai útmutatóként vagy fogódzóként elképzelhetjük a Malcolm és Marie-t is. Ugyan Bergman legjobb művei mit sem koptak az elmúlt évtizedekben, a Netflix új filmje a lehető legaktuálisabb alkotás a modern kapcsolatokról, a XXI. századi férfi-nő viszonyról és a kortárs művészetről. A rendezői székben ugyanaz a Sam Levinson ül, aki az Eufória súlyos epizódjait jegyzi, és a végeredmény is a sorozathoz hasonlóan kiemelkedő. Ebben a filmben gyakorlatilag nem találni hibát, csak a való élet igazságát a lehető legkifinomultabb drámai köntösben. Igazi nagybetűs mozi, ritkán látni ennyire erős és érett alkotást.
Egymás húsába beletépünk
A Malcolm és Marie egy hosszú éjszaka cselekményét bemutató, két szereplős, klasszikus zárt szituációs kamaradráma. Hőseink Malcolm első – várhatóan hatalmas sikert arató – nagyjátékfilmjének premiervetítéséről térnek haza, Marie mégsem akar ünnepelni, a lányban láthatóan régóta gyülemlő feszültség törvényszerűen tör elő. Az éjszaka során megismerjük két érzelmileg teljesen kiszolgáltatott, egymás előtt csupaszra vetkőző ember valamennyi személyes sérelmét, félelmét és régi traumáját. Nincs is érzékenyebb helyzet, mint amikor párok a közös titkok teljes súlyával sújthatnak le egymásra. Ugyanakkor nem céltalan pszichés-lelki öldöklést kell végigszenvednünk közel két órán keresztül. Sam Levinson filmje bár látszólag pusztán egy mérgező párkapcsolatot mutat be egymást folytonosan maró karakterekkel, valójában Malcolm és Marie csörtéjéből sokkal több következik, mint egyszerű érzelmi megsemmisülés. Nagyon hasonló szituációt látunk, mint például Mike Nichols csodálatos filmjében, a Nem félünk a farkastól esetében: a problémák nem tűnnek el, nem is oldódnak meg, hőseink számára azonban a másik jelenléte olyan kapaszkodót jelent, mint senki más. Malcolmék története ugyan nincs úgy előre megírva, mint Elizabeth Taylor és Richard Burton valós vagy fiktív karaktereinek a sorsa, mégis ugyanazt a biztos szerepet töltik be egymás életében, mint előbbiek. Malcolm és Marie nemcsak bántják és korlátozzák, hanem segítik is egymást.
Színészfilm
Kétlem, hogy egy modern párkapcsolat csak a filmbélihez mérhető toxikus és csapongó formában létezhet, ugyanakkor nagyon is létező kapcsolati mechanizmusokat, férfi és női attitűdöket gyűjt össze a címszereplők példájában a film. A melodráma műfaja felnagyít bizonyos élethelyzeteket és emberi viselkedésmódokat, viszont csonka happy/unhappy endje minden más zsánernél pontosabb képet ad a valóságról. Ezt a – legalábbis részleteiben – mindannyiunk életéből ismert valóságot ábrázolja Sam Levinson filmje is, amit kivételesen autentikus alakítások támasztanak meg. A Malcolm és Marie igazi színészfilm. John David Washington és Zendaya az emberi természet legösztönösebb formáit mutatják meg kivételes hitelességgel a kamera előtt – a briliáns Rév Marcell artisztikus és mégis realista hosszú snittjeinek köszönhetően kvázi a színházi közvetlenség módján. Washingtonnak olyan mértékben kellett megdolgoztatnia hangszálait, mintha csak Alföldi Róbert valamelyik színdarabjában játszana, és ennek ellenére egyszer sem vesztette el az uralmat felettük. Zendaya rövid filmbéli színjátéka – egy amúgy rendezői szempontból is bravúros jelenetben – pedig azt a ritka érzést váltja ki az emberből, hogy ezt bizony senki más nem tudta volna ilyen hitelesen előadni. Mintha nem választaná el az amerikai színésznőt a nézőtől egy képernyő, hanem pontosan ott térdelne előttünk abban a pillanatban. A Malcolm és Marie az egyik legigazabb film, ami a párkapcsolatokról és a kortárs kultúráról készült az elmúlt évtizedben. Műve őszintéségét tovább növeli Sam Levinson azzal, hogy a karakterek szájába adott mondatok úgy reflexálnak nemcsak önnön kapcsolati helyzetükre, hanem a művészetre és a kortárs művész politikai szerepére, mintha csak egy kívülálló fogalmazta volna meg azokat.
Láncra vert szavak
A művészetről beszélni olyan, mint táncolni az építészetről, mondta David Bowie. És valóban, ha Malcolm kritikusait vesszük, parttalan szócséplésük a legendás brit zenész szavait támasztják alá. Mivel a publicisták szerepe egészen mellékes a történetben, az alkotó és az elméleti ember régi ellentéte miatt kerülnek csupán szóba, a film ezen rétegében nem érdemes hosszabban elmerülni. Amit viszont nem lehet szó nélkül hagyni, az a politikai korrektség és a manapság különösen parázs társadalmi-kulturális ellentétek kérdése. Hogy Amerikában mit jelent feketékről filmet készíteni, Európa közepéről nézve nehéz megítélni, a téma mögött húzódó sokkoló etnikai és kulturális feszültség azonban árad a műből (ha a tengerentúlról nap mint nap érkező hírek nem érzékeltetnék eléggé a helyzet komolyságát). Elgondolkodtató, hogy sok évtizedes polgárjogi küzdelem után, amikor az USA-ban már semmilyen kisebbséget nem érhet joghátrány, és amikor az intoleráns kijelentéseknek elvileg már a nyilvánosságon kívül sincs helye, hogy létezhet mégis ennyi frusztráció és indulat szociális és faji kérdéseket illetően. Hőseink viselkedése alapján Amerikában már pusztán a fekete szó kiejtésétől megdermed a levegő, az emberek kényszeresen maszkokat öltenek magukra és finoman tapogatóznak, hogy mit lehet és érdemes mondani ilyen bizonytalan szituációkban. Sam Levinson filmjéből úgy tűnik, mintha a tengerentúlon az emancipáció mégsem volna teljes körű.
És itt, a rasszizmus máig tartó jelenlétének érthetetlenségén túl, elérkezünk egy másik problémához, ami hazánkban sokkal csekélyebb mértékben ugyan, de szintén jelen van: a politikai korrektséghez. Ha a „pc” ilyen alapvetően megköti a szabad beszédet és a szabad önkifejezést, ha ilyen terheket ró szóhasználatunkra és önkényesen meghatározott illemkódexként ömlik a társadalom fejére, akkor az nem a korrektség, a tolerancia és a szabadság elősegítője, eszköze. Magyarként egyenesen rémisztő, hogy a tengerentúlon mennyire hamis és intoleráns viselkedést, ill. gondolatokat ébreszt az emberekben a politikai korrektség megsértésétől való félelem. Ahol egy film után az emberek nem tudnak őszintén beszélni, nehogy a legkisebb mértékben is konfrontálódjanak egymással, ahol valódi gondolataikat csak a négy fal között, ittasan mondhatják ki, ott előre kódolható, hogy a rendszerszintű rasszizmushoz hasonló súlyos kérdéseket sosem lesz képes nyilvánosan megbeszélni és magából kigyomlálni a társadalom. A Malcolm és Marie éppúgy nem politikus film, mint a Washington alakította Malcolm filmbéli rendezése, annál inkább szól viszont a művészetről. A látottak alapján pedig úgy tűnik, hogy ma Amerikában (vagy egész nyugati civilizációnkban?) a művészetet politikai mozgalmak szolgálóleányukká kívánják tenni, politikai törekvések béklyójában kénytelen eligazodni az alkotó ember. Ha van aktuális, kortárs problémája a művészetnek, ez az.
Kicsit több mint egy évvel a szintén netflixes Házassági történet után újabb kivételesen érzékeny párkapcsolati melodráma érkezett a legnagyobb streamingszolgáltató kínálatába. Sam Levinson elbűvölő filmje azonban sokkal komorabb mű, mint Noah Baumbach felszabadító erejű opusza. Ugyanakkor a Malcolm és Marie-t félreértés volna egyszerű lelki leépüléstörténetként vagy a XXI. század érzelmi és kommunikációs csődjét bemutató alkotásként értelmezni. Sam Levinson nem jut el arra a végpontra, mint Bob Rafelson vagy Ingmar Bergman legtöbb hasonló típusú filmjében, sőt még a Nem félünk a farkastól klasszikus befejezésénél is derűsebb képpel zárul a cselekmény. A felkelő nap talán új lehetőséget rejt mozgékony-dinamikus hőseink számára.
