Mindannyiunknak akadnak olyan élményei, amikor egy filmnek már az első perceiben tudjuk, hogy gyémántra leltünk. Egy erős felütés, tetszetős stílusjegyek, esetleg a vagány hangvétel és egy dögös főcím azonnal magával ragadhatja az embert. Arra azonban mégiscsak kevés alkalommal kerül sor, hogy egy tökéletes nyitány után teljesen stílusát veszti a film, mintha nem ugyanazt a művet látnánk a főcím előtt és után. Hogy lehet egy film tökéletes hét percig, hogy aztán a legiskolásabb, legizzadtságszagúbb paródiába csapjon át? Példaként szolgál a Netflix új horrorkomédiája, a tetszetős című A barátaim mind halottak (All My Friends Are Dead). Nincs annál kínosabb, mint amikor valaki erőlködve próbál humort kicsikarni magából. Márpedig a lengyel opusz minden pillanatban úgy gyötrődik, mint a tehetségtelen stand upos, aki másfél órán keresztül ontja magából a különböző sztorikat, a közönség viszont csak közömbös arccal hallgatja parttalan szövegelését. Elcsépelt volna, ha azt mondanám, hogy A barátaim mind halottak a hónap csalódása. Mindenesetre abból az egzotikumból, amit egy lengyel gyártású, kiemelt Netflix produkció előzetesen magában rejt, sajnos semmit nem vált be a film.
Csábos nyitány
Jól tudom, nem szabad elvárásokkal leülni filmet nézni. Jan Belcl rendezésének első jeleneteibe kíváncsian belelesve mégis elkapott a mű hangulata, és valami igazán karakteres közép-európai, dark comedy-s horrorra számítottam a folytatásban. Mégis kit ne csigázna fel a fenti előzetes vagy a bizarr cím, miszerint A barátaim mind halottak? Amikor egy nyomozó rezignáltan nyugtázza január 1-jén, hogy az év első ügye olyan házibuliba vezet, aminek egyetlen sokkos állapotba került túlélőjét hordágyon tolják ki az egymás hegyén-hátán heverő hullák szabálytalanul elterülő táborából, a néző lelkesen várja a mészárlás mögött rejlő nagy talány megfejtését. Ennél erősebb (és abszurdabb) felütés nem kell, az első képsorok közé finoman beékelt morbid megjegyzések tökéletesek, a rockos intro pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy pikáns jelentekből a későbbiekben sem lesz hiány. Amint tarantinósan beúsznak a főcím böhöm nagy sárga betűi, ismerős érzés fogja el az embert: arcba mászóan obszcén és lehengerlően vicces szituációk sorára számít. Ez a bevezetés már önmagában épp elég feszültséget hordoz és kíváncsi kérdések sorát szüli a nézőben, amikre a film sajnos később választ is ad – bár ne tenné.
Forgatókönyv nélkül nehéz
Nem volna pontos, ha azt írnám, hogy kemény pofonként éri az embert a végtelenül lapos folytatás. Inkább az érdektelenség a megfelelő szó arra, amit Jan Belcl műve kivált. Olyannyira nem sikerül ugyanis a filmnek legalább egy vicces pillanatot produkálnia az ígéretes expozíció után, hogy már a játékidő felénél teljes unalomba kezd belecsúszni a történet. Látszólag minden a helyén van, ami egy felhőtlenül szórakoztató alkotáshoz kell. Laza, nagypályás, idétlen, beteg és elvont karakterek sora. Zene, drogok, meztelenkedés, illetve egy pisztoly, amiről a klasszikus dráma szabályai szerint tudhatjuk, hogyha színre kerül, bizony el is sül valamikor. Hogy ilyen adottságok mellett nem sikerül közel másfél órán keresztül hangos nevetésre bírni a nézőt, leginkább az író-rendező elemi humorérzékét kérdőjelezi meg. Nem elég viccesnek tűnő alapszituációkat megálmodni, a poénokat, groteszk helyzeteket pontosan meg is kell írni. A barátaim mind halottak olyan filmnek tűnik, amit mintha – forgatókönyv híján – egy puszta filmnovellából vagy storyboardból rendeztek volna. Ez talán működhet egy improvizatív részekből építkező független film esetében, a vígjátékoknak azonban alaposan meg kell írni a dialógusait, precízen végig kell gondolni minden apró grimaszt és mozdulatot. Ez a műfaj a pontosan kiszámított elemek pontos keresztezése által működhet, egy apró hiba esetén nincs semmilyen hatása a gegeknek.
A nézőnek legkésőbb a cselekmény felénél olyan érzése támad, mintha a készítők maguk is megijedtek volna a történetben rejlő lehetőségek merészségétől. Ahhoz képest, hogy milyen nyílt erőszakábrázolás és meztelenkedés folyik a kamerák előtt, valójában egyetlen igazán durva jelenetet nem látunk, ami kiakasztaná az átlagos ingerküszöböt. Lehet persze, hogy valamennyi hiba mögött egyetlen mély ok húzódik, a rettenetes időzítés. Minden jelenet lehetne vicces, ha kicsit másképp, más hangsúllyal és főként más kontextusban adnák elő. Így azonban egyszerű erőlködés folyik másfél órán keresztül, aminek végeztével a stáb elégedetten pakol össze abban a tudatban, hogy ők minden előírt jelenetet leforgattak. Az viszont a legritkább esetben működik, ha az alkotó előre kigondolja, hogy összecsődít több tucatnyi különböző karaktert, forgat pár erotikus snittet, kiönt néhány liter művért, összeválogat találó zenéket, majd a stábra hagyja, hogy az egyes elemek koherens egésszé rendeződjenek.
Kétségkívül nem egyszerű horrorvígjátékot készíteni. Nagyon nehéz eltalálni a mértéket, jelen alkotásnak nem is sikerül, amikor a horrorisztikus elemek karikatúrája nem válik gyerekesen bárgyúvá, hanem bizarrsága révén sötét kacajra készteti a nézőt. Jan Belcl filmjének nem ártana egy jó adag csípős exploitation, felrázná a lapos és erőltetett jeleneteket. Két olyan kivételesen hatásorientált műfajról lévén szó, mint a horror és a vígjáték, annál kevés kiábrándítóbb dolog létezik, mint amikor viccesnek vagy extravagánsnak szánt jelenetek képtelenek bármilyen érzelmi hatást kiváltani a nézőből. Ebből a filmből bármi lehetett volna, a koncepció ugyanis több mint tökéletes, a lengyel közeg pedig egzotikussá tehetné azt, ami hollywoodi díszletek között talán sablonos vagy megszokott volna. Ilyen gyenge forgatókönyv mellett viszont beteljesítetlen ötlet marad A barátaim mind halottak kiváló alapszituációja. Szívesen megnéznék egy újraírt forgatókönyvből készülő remake-et (úgy sejtem, valami hasonlóan sötét és abszurd horroron agyal Tarantino, mint amilyen ez a film lehetne). A Netflix produkcióját illetően viszont a keserű konklúzió, hogy egész egyszerűen nem vicces.
