Két hete írtunk Martin Scorsese évfordulós thrilleréről, A rettegés fokáról, most pedig egy újabb jubileumi alkotást porolunk le. Nem is megyünk olyan messze Scorsese filmjétől, ma az 1991-es esztendő másik nagy dobása, A bárányok hallgatnak, ill. annak folytatása, a februárban pont húsz éves Hannibal kerül terítékre. A széria későbbi darabjai már jobban megosztották a közönséget, az első két epizód viszont rengeteg filmkedvelő szívebe lopta be magát. Hatásukat elég könnyű felmérni: jeleneteiket, legjobb soraikat mindmáig idézik, pár éve Hannibal címen futott nagy sikerrel előzményszéria, február 11-én pedig a CBS-en indult Clarice Starling nyomozóról sorozat. De lássuk, miért is szeretjük annyira a Hannibal-filmeket és miért érzik úgy a tegerentúlon, hogy érdemes újabb, meg újabb spin-off produkciókkal bővíteni a franchise-t.
Sikerüket elsősorban két dologhoz köthetjük. Mindenekelőtt a legendás pszichiáterhez. Korábban is feltűntek már magas társadalmi státusú elkövetők kiváló thrillerekben. Akár rendőrök és orvosok között is akadtak őrült pszichopaták a mozivásznon (nagy kedvencem Brian De Palma Gyilkossághoz öltözve című munkája, amiben Michael Caine ölti magára a skizofrén pszichiáter szerepét). A bárányok hallgatnak azzal mutatott újat, hogy már az első képkockától kezdve mítoszt épített Dr. Hannibal Lecter karaktere köré. Szinte szuperhősként jelenik meg, aki egyetlen pillantásával átlát ellenfelein, puszta szavakkal halálba kergeti őket, ha kedve épp úgy diktálja, de nem fél használni fizikai erejét sem. Az entellektüel társalgópartner és a brutális állat találkozik benne – itt is vonható némi párhuzam a két hete tárgyalt filmmel, pontosabban Max Cady karakterével.
Hogy Lecter doktor mennyivel komplexebb figura egyszerű egomán gyilkológépeknél, azt a körülötte feltűnő antagonisák jelentéktelensége mutatja meg. Több sötét figurával találkozni a filmekben, az alattomos vagy pénzéhes bűnüldözőktől a második részben megjelenő – Gary Oldman alakította – Mason Vergerig. Utóbbi különösen érdekes Lecterhez viszonyítva. Eltökéltségük, önimádatuk, morális gátlástalanságuk és szellemeskedő vénájuk alapján hasonló jellemrajzot festhetnénk róluk, mégis dimenziók választják el őket egymástól. Verger valószínűleg bármelyik pszichothrillerben elég félelmetes ellenfél volna, Anthony Hopkins karaktere mellett azonban teljesen eltörpül. Csupán egy nyomorult, akaratos és bosszúszomjas milliárdosnak tűnik. Hiányzik belőle az a természetfeletti erő, ami Hannibal Lectert körüllengi. Emlékezzünk csak, amikor az puszta tekintetével kiéheztetett állatokat félemlít meg.
A filmek sikerének másik összetevője, hogy ezt a titokzatos figurát valakinek hitelesen el is kellett játszania. Anthony Hopkins a legkiválóbb színművészek közül való, ezzel az alakításával viszont egy olyan szintre lépett, ami csak nagyon kevés pályatársának sikerült. Tulajdonképpen nemcsak eljátszotta, hanem egyenesen megszemélyesítette Lectert, egyesült a karakterével. Hopkins félelmetesen nyers tálalásában úgy keltette életre a rettegett pszichiátert, mint a Keresztapát Marlon Brando egykor. Pszichopatát ilyen hévvel és meggyőző erővel rajta kívül valószínűleg csak Jack Nicholson alakított eddig. Persze itt érdemes kitérni a filmek másik főhősére, a higgadt és céltudatos Starling ügynökre is, akivel nagyon furcsa szimbiózisban működnek. Sok bírálat érte a készítőket, amiért Jodie Foster nélkül is belevágtak a második epizódba, pedig Julianne Moore visszafogottsága és leplezett érzékenysége tökéletesen rezonál a doktor személyiségével. Kettejük kapcsolata azért olyan érdekes, mert Lecter úgy viselkedik a nyomozónővel, ahogy a filmtörténet többi pszichopatája sosem volna képes: maga fölé helyez őt, őszinte szerelmet tanúsít Clarice ügynök iránt.
A február 9-én huszadik jubileumát ünneplő Hannibal főleg a testi brutalitás terén emelt a téten az első részhez képest. Az arclenyúzás, a nyilvános akasztás és belezés, ill. az emberi eredetű vacsora ugyanakkor elég öncélú húzásnak tűnnek az alkotók részéről. A Hannibal története nem szól semmi másról, csak a Lecter doktor csodálatosan borzasztó személyiségében való fürdőzésről. A nézőben folytonosan előbukó kérdés, hogy vajon őt megenné-e a címszereplő, teszi olyan különlegessé Ridley Scott rendezését. Pedig ez a kérdés valahol le is dönti Lecter doktor mítoszát. Ez a karakter kivételesen manipulatív és kivételesen erőszakos. A kultúrmáz, amit ráöntenek az alkotók, viszont olyan hamis, mint a Joker körüli rajongás. Hannibal Lecter igazából lelketlen kultúrsznob. Sem a művészetet, sem a tudományt nem tiszteli, ezek inkább eszközök a kezében. Valójában egyetlen tiszta érzést táplál a filmek során, Starling ügynök iránt. Minden más szituációban tanúsított szellemesség és jómodor kizárólag a saját felsőbbrendűségét hivatott kifejezni. Ebből a szemszögből nézve a Hannibal izgalmas, különleges, de meglehetősen öncélú film.
Hannibal Lecter a filmtörténet egyik legveszedelmesebb és alighanem legismertebb pszichopatája. Anthony Hopkins olyan státuszba emelte őt, mint Hitchcock és Anthony Perkins Norman Bates-et. Sokakat teljesen levesz a lábáról megjátszott kifinomultsága révén, máskor azonban korlátok nélküli agressziója és középkori kegyetlenséggel megrendezett gyilkosságai miatt válik egzotikussá a közönség számára. A megdöbbentés ereje, illetve a címszereplőhöz való személyes viszonyunk, ami a Hannibal-filmeket és magát a címszereplőt naggyá teszi. Mindannyian kíváncsiak vagyunk, hogy vajon milyennek ítélne minket Lecter doktor, milyen gyengeségeinket puhatolná ki és hogy végeznénk a társaságában. Ezek a mindannyiunk fejében ott motoszkáló kérdések indokolják, hogy miért kerülhetett minden idők legismertebb thriller filmjei közé A bárányok hallgatnak és folytatása, ill. hogyan vált a legtöbbet idézett pszichopatává Hannibal Lecter.
