Dzséjt nemrég az egyik legbizarabb és legkülönlegesebb szuperhős produkciónak nevezte kritikájában a Wandavíziót, ami a sorozat megtekintése nélkül, pusztán alaptörténete és trailerei alapján, elég hihető állításnak tűnik. Van azonban még egy Marvel-sorozat, igaz, nem a moziverzumba ékelt darab, amit úgyszintén csak a fenti jelzőkkel illethetünk. Mégpedig a Noah Hawley gondozásában készült három évados Légió (Legion). A széria főhőse a képregényekből ismert David Haller, egy kivételes képességű mutáns, akibe gyerekkorában egy gonosz lény költözik, és uralja őt egészen harmincas éveiig. A Légió David szabadulásával kezdődik, majd a következő két évadban egy rendkívül színes, bár nehezen követhető mutánsháború bontakozik ki. A sorozatot a következőképpen lehet a legpontosabban leírni: mintha Christopher Nolan az X-Men univerzumba adaptálta volna Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét, de a szokásos nolani „túlszerkesztett” dramaturgia helyett – többek közt a Salvador Dali látomásszerű stílusát idéző díszletek révén – egy rendkívül laza, zökkenőmentes és pszichedelikus élményt kapunk. Valójában a Fargo sorozat szkriptjét is jegyző Hawley munkáját dicsérhetjük.
A Légió a modern világban szükségképp megzavarodott vagy csak „egészségesen frusztrált” emberek mentális problémáit, lelki betegségeit, ill. a tömegtársadalomban jelentkező félelmeket nagyítja fel. David Haller és az őt körülvevő karakterek, mint a legtöbb X-Men-filmben, olyan egyének, akik nem tudnak könnyedén beilleszkedni a társadalomba. Képességeik ugyanakkor sokkal inkább mentális jellegűek, semmint fizikai erőben megmutatkozó tulajdonságok. Épp ezért például a szuperhősöknél sokkal kiszolgáltatottabbak külső környezetüknek – nem véletlen, hogy a pszichiátriáról indul a sorozat. Hőseink idővel az egész világ működését vonják kétségbe, amit a cselekményből kibeszélő jelenetek, a képernyőn megjelenő feliratok és a narráció formájában beszúrt filozofikus eszmefuttatások tesznek teljessé. Előfordul, hogy az eseményeket akár egy teljes epizód erejéig megtöri valamilyen mellékszál, ami a történet alakulásához nem sokat tesz hozzá, viszont egy újabb leplet ránt le világunk hamisságáról. Aki belefeledkezik a Légióba, hamar egyszerű illúziónak láthatja a társadalmat és a materiális világot.
Noah Hawley sorozata úgy próbál a világ színfalai mögé látni, mint a Mátrix és úgy beszél a kapcsolatok és az elengedés nehézségeiről, mint az Eredet. Az időről és térről, ill. a társadalmi struktúrákról alkotott képzeteinket alaposan kiforgatják az alkotók. Képzeljétek el, amikor a Pink Floyd, a Rolling Stones, a Radiohead, a Jane’s Addiction, Peter Gabriel, Robert Plant, a Who és hasonló előadók dalai zenéstül-szövegestül beépülnek egy science-fantasy cselekményébe. De úgy is mondhatjuk, hogy ez az a sorozat, amiben Aubrey Plaza szabadon sziporkázhat. Az egytől-egyig kitűnő alakítások közül kiemelkedik az ő játéka, pedig a három szezon alatt több karaktert is alakít (az ő testében megforduló személyiségek története önmagában elég izgalmas része a sorozatnak). A Légió valamennyi fantasy közül a legmerészebb és egyben legszórakoztatóbb mentális utazás.
Közhelyesnek tűnik, jelen esetben viszont tényleg ez a helyet: a Légió a vizuális és a vágási-ritmikus megoldások olyan skáláján játszik, hogy azt képtelenségi szavakkal leírni. Ez persze azt jelenti, hogy stílusa rendkívül megosztó lehet. Annyira intenzív élményt nyújt, főleg a második évadtól kezdve, hogy míg egyesek érzékszerveit bizsergetik a kreatív megoldások, másoknak befogadhatatlanul tömény élményt jelenthet a sorozat. Mégis csodálatos, hogy egy ilyen fantasztikus univerzum valakinek a fejéből előpattan, majd képernyőre is tudja vinni totálisan elrugaszkodott koncepcióját. Utóbbi nem pusztán a látványra értendő. Hawley-nak sikerült a képregények hasábjain könnyedén ábrázolható mentális küzdelmeket mozgóképen is bemutatnia és izgalmassá tennie. Akárcsak a Star Wars-ban, itt is az akció minimum egyenértékű részét képezik az elmetrükkök. A fizikai megütközést kiegészítik, gyakran felváltják szellemi párbajok.
Hosszasan lehetne sorolni, hogy mennyi izgalmas és rendhagyó építőkockából áll össze – a fekete humort sem mellőző – Légió, a sorozat legérdekesebb eleme azonban az, hogy az egyes évadok teljesen új történeteket nyitnak, miközben mégis egymásból következnek. Ritkán látni ilyen könnyedén megújuló produkciót. Még a legjobb sorozatok is általában kiismerhetővé válnak, sőt a monstre hosszúságú szériákat pont a régi megoldások újrajátszása miatt kedveljük. A Légió is kialakít egy saját, következetes stílust, a történet viszont folyamatosan és a legváratlanabb pillanatokban vesz új irányokat. Kifejezetten élvezetes, hogy három markánsan elkülönülő évadot látunk, amik azért szorosan össze is kapcsolódnak. Csak azokat a gondolatokat ismételhetem, amiket Dzséjt írt a WandaVízió kapcsán. Egy ilyen különleges produkciónak mindenképp érdemes megadni az esélyt. Egyesek talán megijednek a Légió elvont stílusától, pedig Noah Hawley képregényadaptációja inkább arra példa, amikor egy firkász úgy engedi el a fantáziáját, hogy abból nem katyvasz, hanem egy roppant izgalmas és sokszínű világ születik.
