Sokan emlékezhetnek a 2015-ös esztendő sikerfilmjére, A boszorkányra. Robert Eggers Anya Taylor-Joy főszereplésével készült horrorja rendkívül megosztotta a közönséget. Míg egyeseket elvarázsolt a komor, mitikus hangulat és szinte tapintották a feszültséget a zárt szituációs történetben, másoknak semmit sem emelkedett a pulzusa a másfél órás játékidő alatt. A boszorkányéhoz hasonló stílust követ az Elátkozottak (The Curse of Audrey Earnshaw) című friss opusz is – amit remélhetőleg nagyvásznon is bemutatnak majd, amikor a hazai mozik újra megnyitják kapuikat a közönség előtt. Thomas Robert Lee munkája ugyanakkor még annyi feszültséget sem képes teremteni, mint Eggers filmje. Az alkotók érzékelhetően sokat bíztak a látványra, a történetbeli nyavalyák autentikus megjelenítésére, ill. egy karakteres, borús vizuális stílus megteremtésére. Mégis, ha a kritikus az igényes és koncepciózus képi világ említésére kényszerül a film védelmében, az bizony nem sok jót jelent. Sajnos az Elátkozottak rettenetesen unalmas és alacsony hőfokon égő alkotás, pedig ha érdemben foglalkoztak volna a forgatókönyvvel, nagyon érdekes boszorkányhorror sülhetett volna ki a dologból.
A film egy járvány sújtotta, elszigetelt kis faluban játszódik. A bigott helyiek egyre gyanakvóbbá és haragosabbá válnak egy nővel és gyönyörű lányával, Audrey-val szemben, akiket nem sújt a betegség. Úgy gondolják, hogy egészségük fejében lepaktáltak az ördöggel, és rontást hoztak a falura. Hamar kiderül, hogy feltételezésük nem kósza babona, a tinédzser boszorkánylány pedig – a helyiek durvaságaira válaszul – alattomos bosszúhadjáratot indít ellenük.
Miért állítom, hogy az Elátkozottak lehetett volna jó film is? A forgatókönyv kihagyott ziccerei miatt. Talán maguk az alkotók sem szembesültek vele, hogy két nagyon különleges elemre építhették volna művüket. Egyrészt bár az egész film kosztümös, teljesen premodern közegben, egy szegény kis faluban játszódik, a cselekmény pontos ideje valójában – amint az rögtön a prológusban elhangzik – a XX. század második fele. Pusztán a modern idők és az archaikus viszonyok szembenállására fel lehetett volna húzni egy konfliktust (2021-ben különösen életszerűnek érezhetnénk a jelenkori járvány témáját). Ehhez képest az elmaradottság problémája elő sem kerül. A néző saját magában is elbizonytalanodik, hogy vajon jól értette-e a narrátori bevezetőt, amikor teljesen váratlanul – alig néhány másodperc erejéig – feltűnik a színen egy autó. Nehezen értelmezhető, hogy ez a rövid snitt mégis miért történik. A megelőző másfél órában teljesen belefeledkezünk az évszázadokkal ezelőtti közeget idéző díszletekbe, az autó megjelenése pedig nem gyakorol semmilyen hatást az eseményekre. Pontosan olyan hanyag és logikátlan megoldás ez, mint amilyen faék egyszerűségű szituációkból építkezik a forgatókönyv.
A másik út, amivel az Elátkozottak valami egyedit és izgalmasat mutathatott volna, az antagonista nézőpontjában rejlő lehetőségek kiaknázásában rejlett. A film fő témája nyilvánvalóan az ördögi gyerek kellett volna, hogy legyen, amit egyedül a készítők nem ismertek fel. Ha már ilyen mértékű játékidőt kapott Audrey, nyugodtan végignézhettük volna az egész cselekményt az ő szemszögéből. A gonosz nézőpontja mindig érdekes, és lehetőséget nyújt arra, hogy árnyalja az antagonistával szemben táplált eredendő ellenérzéseket. Kiváló példát jelentenek erre olyan ikonikus hősnők, mint Demóna vagy Nikita. Jelen alkotás esetében is árnyalni kellett volna a tizenéves boszorkánylány személyiségét, ehhez képest pongyola, összecsapott módon mutatják be Audrey-t (akárcsak a boszorkányok misztikus világát). Teljességgel lehetetlen megítélni, hogy eredendő ridegsége viszi a kegyetlen bosszú útjára, vagy a személyiségében alapvetően jelen lévő sötét erők uralkodnak el rajta fokozatosan. Sajnos ezek folyományaként nem válnak átélhetővé tettei, sem azonosulás, sem komoly ellenérzések nem ébrednek a nézőben vele kapcsolatban, a mű csúcsjelenete pedig kifejezetten lapos.
A gonosz gyerek karakterében rejlő lehetőségeket nem ismerték fel az alkotók, inkább kegyetlenkedéseire próbálták kihegyezni a történetet. Csakhogy hiába ábrázolták borzongatóan naturalisztikus módon az Audrey helyiekre szabadított átkaiból származó betegségeket és (ön)gyilkosságokat, ezek csupán mellékes pontjai a filmnek. A legfőbb probléma az, hogy egészen elemi betegségekben szenved a szkript. Így például nem sikerült a főszereplőnek szánt karaktert a középpontba helyezni, vagy egyáltalán személyiséget adni neki. A film igazi konfliktusai – nem sok van belőlük – az anyában és egy helyi férfiben, illetve köztük játszódnak, miközben az alkotók arra az Audrey-ra próbálják helyezni a hangsúlyt, aki a már említett okok miatt nem válik elég érdekessé a nézők számára. Olyan amatőr hibákat vétett az író-rendező, amik egy ilyen mérvű produkcióban nem fordulhatnak elő.
Az említett – kihasználatlan – variációktól eltekintve is lehetett volna sokkal erőteljesebb Thomas Robert Lee rendezése. A nyitányban elcsattanó pofon felvezeti a bigott helyiek és a fekete mágia burkából előlépő Earnshaw-ék feszültségét. Később azonban szinte nincs jelenet, amiben az anya és a járványtól szenvedő lakosság érintkezne egymással. Apropó, járvány. Néhány elejtett mondatban beszélnek csupán a kórokózóról, a bemutatott jelenetekben viszont semmilyen pusztító hatását nem érzékelni a ragálynak. Születhetett volna az anya és kezelhetetlen erő birtokában lévő lánya közti ellentétből is egy nyomasztó horror – még ehhez jártak a legközelebb az alkotók –, ahhoz viszont jobban meg be kellett volna mutatni a karaktereket. Nem a színészek teljesítményében keresendő a hiba, a sápadt tekintetű Jessica Reynolds például tökéletes választás lehetett volna Audrey szerepére. Egyedül a forgatókönyv igénytelensége, silány kidolgozottsága a felelős az Elátkozottak alacsony színvonaláért. Egyik lehetséges tematikát, konfliktust sem választották az alkotók. Konfliktus nélkül pedig elég nehéz működőképes horrort teremteni…
