Ridley Scott nyolcvanöt éves korában sem fárad. Tavaly egy izgalmas történelmi-bűnügyi opusz, Az utolsó párbaj, majd széles körben sikert arató rendezése, A Gucci-ház került ki a kezei alól. Máris új sorozatokon dolgozik, illetve folynak Napóleonról szóló életrajzi filmjének utómunkálatai. Míg várjuk friss műveit, születésnapja alkalmából öt legjobb filmjét felidézve köszöntjük őt.
(A kép forrása: Variety)
A nyolcadik utas: a Halál (1979)
Noha a történelmi emlékezet úgy tartja, hogy Scott 1979-ben kezdő alkotóként tört be a filmvilág élvonalába, akkor már több mint tíz éve próbálkozott különböző tévésorozatok rendezőjeként, sőt már túl volt első egész estés munkáján, a Napóleon-kori Franciaországban játszódó Párbajhősökön. Az áttörést azonban valóban az Alien-széria nyitóepizódja hozta el. Scott az űrhajózás és a világegyetemet meghódító sci-fik második nagy korszakában rukkolt elő zárt térben játszódó horrordisztópiával. Filmje a humanizmus jegyében született: az ember legnagyobb ellenfele az idegen szörny és a profitorientált cég emberszabású robotja, hogy aztán a filmtörténet egyik legikonikusabb nőalakja, Ripley hadnagy győzedelmeskedjen fölöttük, illetve Noé módjára megmentsen egy macskát is.
Szárnyas fejvadász (1982)
Ridley Scott rögtön következő rendezésével tudott még egyet emelni a téten, és elkészítette a leglíraibb disztópiát, ami valaha meghódította a mozikat. Visszafogott, romantikus színvilága, költői monológjai, lassú dinamikája és filozofikus gondolatai mai szemmel nézve élesen kilógnak a hollywoodi fősodorból, akkoriban azonban egyáltalán nem volt példa nélküli, hogy erősen szerzői alkotás ekkora sikert arasson. A Szárnyas fejvadász egyetlen kérdést feszeget: vajon Isten magára hagyta-e az embert, vagy miért adott neki ilyen kevés időt a nyomorúságokkal teli Földön. A film ugyanakkor szépen ábrázolja, micsoda eszköz az ember kezében az alkotás hatalma – Scott tudott élni ezzel a hatalommal. Érdekes ugyanakkor, hogy korábbi rendezésével ellentétben itt nem fél tőle, inkább megérteni igyekszik a mesterséges intelligenciát. Fontos fordulat ez a műfaj történetében.
Thelma és Louise (1991)
Egyesek szerint előbbiekben tárgyalt filmjeivel minden lényeges gondolatát megosztotta Scott, pedig később is bőven akadtak kiemelkedő munkái, pusztán szerzői stílust váltott. Idővel sokkal személyesebb és drámaibb hangvétel felé vette az irányt. Ennek jegyében született az egyik legérzelmesebb mozija, a Thelma és Louise. Érdemes megjegyezni, hogy akkoriban milyen árnyalt módon beszéltek Hollywoodban a párkapcsolati dinamikákról és a női nézőpontról. Még nyoma sem volt a mai szájba rágós, egyszerűsítő, propagandisztikus hajlamú szemléletnek. Hőseink látszólag véres, akadályoktól hemzsegő, nyomasztó utat tesznek meg a cselekmény során, holott valójában belső lelki utazáson mennek keresztül, amíg megbékélnek saját magukkal és kivívják szabadságukat. Scott korábbi hűvös filmjeihez viszonyítva a 1991-es film különösen gyönyörű történetet mesél el.
Gladiátor (2000)
Hogy Ridley Scott pályája finoman szólva nem tükröz kiegyensúlyozottságot, talán még kedvelői között sem vitatják. Kedvenc műfajait, a kosztümös-történelmi és fantasy mesék, illetve a disztópiák kánonját elmarasztalt és emlékezetes alkotásokkal egyaránt gazdagította. Vegyük sorra legsikeresebb blockbusterét, a Gladiátort. A két és fél órás grandiózus opusszal sikerült modern köntösbe öltöztetni az ötvenes és a nyolcvanas évek ókorban játszódó kardozós-szandálos peplumjait. Bár a film alapvetően a külsőségek bemutatására törekedett, akárcsak a keresztes hadjáratok idejébe látogató Mennyei királyság esetében, Scott ebben a művében is elhelyezett némi politikai rendszerkritikát. Ezesetben a római társadalom hierarchikus jellegét és a császárság korrupt rendszerét vázolta. Zack Snyder nem akárhonnan inspirálódott a 300 vagy Az Igazság Ligája típusú tablószerű filmjeihez.
Hannibal (2001)
Scott alkalmanként ki-kimerészkedett kedvelt zsánereinek bástyái közül. Ennek eredményeként születtek olyan gengszterfilmjei, mint például A Gucci-ház és a New York-i Harlem szándékolt lezüllesztését vizionáló Amerikai gengszter. Másfelől megrendezte A bárányok hallgatnak méltó folytatását, a Lechter doktor gátlástalan-pszichopátiás személyét fetisizáló Hannibalt. Utóbbi egyébként kritikája is a filmnek, hiszen a címszereplő műveltségi és ízlés alapon öldököl, ugyanakkor nála kapzsibb vagy nárcisztikusabb alakokat hajt a végzetükbe egy vibráló pszichothrillerben. A szériát övező kultusz kissé túlzó, az első két epizód izgalmas pszichologizáló élét és kiváló alakításait azonban nem lehet kétségbe vonni.
Ridley Scott várhatóan jövőre küldi vászonra a Joaquin Phoenix főszereplésével készült Napóleont, de számtalan filmterve között szerepel a Gladiátor folytatása is. Ti várjátok már új rendezéseit vagy inkább korábbi munkái iránt éreztek nosztalgiát? Írjátok meg kedvenc Scott filmjeitek listáját!
