Ma moziba kerül a kultikus Baz Luhrmann (Rómeó és Júlia, A nagy Gatsby) friss rendezése, az Elvis Presley életét bemutató több mint két és fél opusz. Összességében hasonló képet kapunk a rock and roll királyáról, mint a legtöbb zenészről és popikonról, akiknek az eleinte meredeken felívelő, majd mély gödörbe zuhanó pályáját mozivászonra küldték az elmúlt években. A zenész életrajzi munkák többsége filmként túl sok izgalmat nem rejt, inkább egy-egy közkedvelt előadó munkásságára igyekezhet felhívni a figyelmet. Ezt jelzi a különösen sikeres bemutatót magáénak tudó Bohém Rapszódia és a legtöbb hasonszőrű alkotás, amikről premierjük óta feltűnően kevés szó esett. E tekintetben az 1991-es Doors-film nyitotta a sort, amit már a saját korában sem taksált túl sokra a publikum, Oliver Stone rendezése mégis hatalmas nosztalgiahullámot indított a kiváló banda munkássága iránt. Most öt olyan zenés produkciót ajánlunk nektek, amik sokkal inkább érdemesek a figyelmetekre, mint a sorozatgyártású életrajzi történetek.

Amadeus

Kezdésként maradjuk a biopic műfajánál, aminek korlátait senki sem tudta olyan mértékben feledtetni, mint a briliáns Milos Forman. A cseh származású, Amerikába emigrált rendező ezer szállal kötődött a zenéhez, a Hair mellett különösen ajánljuk a hippi korszak kétarcúságát gyermeki megbocsátással felvázoló Elszakadást. Amadeus című filmjében megmutatta, hogy a jó életrajzi történet nem életutat kíván felvázolni, hiszen annak nem minden szeglete érdekes, ráadásul rendkívül kiszámíthatóvá teszi a narratívát. Inkább egy-két fontos konfliktust emel ki valamely híresség kapcsán. Jelen esetben a zseni és a középszer közti különbséget mutatja Forman és Peter Shaffer, aki a film alapjául szolgáló drámát jegyzi, illetve betekintést nyerünk az újító, az innovátor gondolataiba. A német nyelvű és stílusú kultúra megszületésében oroszlánrészt vállalt Mozart, aki szembe mert szállni a korszak Hollywoodjával, Észak-Itália operáival. Ennek humoros és félig fiktív történetét tárja elénk az Amadeus.

Quadrophenia

Ugorjunk át a modern korba, a hatvanas évek világába. A The Who rockoperája, ami egyébként zeneileg demonstrálja a korszak gondolkodásmódját, az egyik legkeserűbb fiatalokról szóló film, ami valaha készült. A felszínen két brit irányzat, a jellegzetes motorjaikról felismerhető modok, például a Who és a Kinks fanatikusai, illetve az ún. rockerek, vagyis a fősodratú bandák, többek közt a Rolling Stones kedvelői csapnak össze a történet során. Valójában azonban a hatvanas évek munkásosztálybeli tinédzsereinek kilátástalanságáról szól a film, akik előtt az élet nem kecsegtetett túl széles horizonttal. Végül pedig még inkább szól a felnövés nehézségéről, a gyerekkori ideák összedőléséről, a lázadók kispolgári életbe való besorolásáról, amit a főhős példaképét és szerelmét övező illúzió kegyetlen szerte foszlása jelez.

Sing Street

Az előbbinél sokkal optimistább hangot üt meg a nyolcvanas évekbe visszavágyódó Sing Street, noha az akkor még igen szegényes körülmények között élő ír alsó-középosztály közegébe kerülünk. A történet a coming-of-age műfaj és a zenekaralapítós művek legjobb értelemben vett kliséit követi, bár a forgatókönyv egy-egy ponton kijátssza vagy parodizálja a bevett sablonokat. John Carney rendező saját korabeli gimis zenekarának számait is felhasználja a filmben – nem véletlen, a Sing Street az egyik legszerethetőbb mozgókép, amit valaha láttunk. Egyúttal nagyon látványosan adja vissza, hogy pontosan milyen vizuális elemekre épült a nyolcvanas évek popzenéje és klipkultúrája. Maga a film is több rendkívül habkönnyű, élvezetes, kreatív zenei videós betétet tartalmaz. Lázadás és romantika a Thatcher-éra közepén.

Szerelemre hangszerelve

Ha a legkiválóbb alulértékelt filmek listáját szeretnénk összeállítani, John Carney rendezései biztosan előkelő helyen szerepelnének rajta. A Szerelemre hangszerelve a XXI. századi megfáradt, művészileg kiüresedett zeneiparra vet egy pillantást néhány szórakoztató karakter és egy teljesen hétköznapi, mégis varázslatos történeten keresztül. Ez az a film, ami megteremtette Hailee Steinfeld tinilány karakterét, míg Keira Knightley-ból egész könnyed és kedvelhető figurát faragott. A szerző fő állítása, hogy ma már nem lehet igazán igényes hangszeres zenével olyan karriert befutni, mint a XX. században. A tehetség és a mondanivaló azonban a lemezkiadó cégek és a bulvár média világát megkerülve utat törhet magának, mert az emberek ma is kíváncsiak ezekre. Felszabadító film, Mark Ruffalo zseniális alakításával.

Scott Pilgrim a világ ellen

Egy örökérvényű mese Edgar Wrighttól, aki egyébként tavaly hasonlóan szellemes filmmel, az Utolsó éjszaka a Sohóban című thrillerrel jelentkezett. Scott Pilgrim az a szerethetően lusta, motiválatlan, éretlen, csapongó, teszetosza, de intelligens és tehetséges srác, aki ha épp nem otthon videójátékozik vagy nem felejt szakítani néhány évvel fiatalabb barátnőjével, míg a város legmenőbb csaját igyekszik felhajtani, akkor basszusgitárt ragad egy XXI. századi posztpunk bandában. Játékosoknak és zenészeknek kötelező darab, ami megint csak a felnövésről és a felelősségvállalásról szól, ezúttal annak fontosságát hangsúlyozva. Nem mellesleg a 2010-es évek legkevésbé szokványos hollywoodi színészei fordulnak meg a stábban, Michael Cera, Aubrey Plaza, Kieran Culkin vagy Anna Kendrick.

Rengeteg kiváló zenész életrajzi film és zenei témájú mozi született még, amiknek helye volna a listán. Most azonban a hazánkban kevésbé ismert vagy mára kissé elfeledett műveket igyekeztünk feleleveníteni. Írjátok meg, hogy nektek melyek a kedvenc kapcsolódó alkotásaitok, legyen szó akár biopic-ről vagy a zeneipar kulisszái mögé leső történetről.