Múlt héten mozikba került a negyvenkilencedik Stephen King filmadaptáció, a Tűzgyújtó modern újragondolása. Noha a hetvennégy éves író műveiből készült letöbb feldolgozás az évtizedek során eltűnt középszerűség szürke erdejében, a Zac Efron főszereplésével készült opusz is leginkább elmarasztaló értékeléseket kapott, jó néhány ikonikus regény és mozgókép ragadt meg a közönség emlékezetében. A friss premier kapcsán öt kiváló adaptációt ajánlunk nektek – még ha a szerző nincs is kibékülve valamennyi produkcióval.
Carrie
Az ikonikus boszorkánytörténet hozta meg a széleskörű ismertséget King számára. Mindössze huszonhat éves korában jelent meg a regény, amiből három éven belül a hetvenes évek egyik legnevesebb rendezője, Brian De Palma készített filmet. Az eredeti történet a címszereplő bigott anyjának karakterén keresztül igyekezett kritizálni a kereszténységet és a konzervatív erkölcsrendszert, a moziban viszont új jelentésréteget nyert a Carrie. De Palma, a filmtörténet egyik legkegyetlenebb karikaturistája, nem pusztán a társadalom hagyományos prüdériáját parodizálta, hanem az amerikai kultúra fontos tartóoszlopait tette nevetségessé, kezdve a tengerentúli középiskolák kárhoztatott működésmódjától a populáris hollywoodi műfajok infantilizmusáig. Rendkívül legszórakoztató, egyben végtelenül feszült alkotás. A cselekmény második fele egyetlen este eseményeit mutatja be, bravúros vágással és időkezeléssel (emeljük ki Paul Hirsch vágólegenda nevét), illetve szemkápráztató színorgiával a vásznon.
Ragyogás
A legismertebb King adaptáció, a kultikus Stanley Kubrick rendezésében. És egy újabb feldolgozás, ami elhagyta a regény szellemiségét (ezzel automatikusan ki is vívta az író ellenszenvét). Ha létezik halálosan feszült zárt térben játszódó horror, az a Ragyogás. A kicentizett szimmetrikus kompozíciók, a történetnek otthont adó szálloda labirintusszerű folyosói, a monoton keringő karakterek és az egész vászon területén maximálisra húzott képélesség együttesen gyakorolnak nyomasztó hatást a nézőre. A Dies Irae dallamára beúszó nyitánytól kezdve fokozatosan követhetjük egy sátáni átalakulás történetét. Minden jelenet egy újabb csepp a pohárban, valamennyi szituáció hordoz baljóslatú jeleket, míg elérünk a finálé tombolásáig. Elcsépelt állítás, de nem lehet nem kiemelni Jack Nicholson ösztönös és több jelenetben improvizatív játékát. Bárki más állna szemben a kamerával merev testtartással és leszegett fejjel, B-kategóriásnak éreznénk a szituációt – tőle mégsem az.
A menekülő ember
1987-ben szép sikert aratott, mára viszont mintha sokan megfeledkeztek róla. Az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült opusz inkább disztópikus sci-fi, semmint horror. Hollywoodban az elsők között jósolta meg Paul Michael Glaser rendezése, amit ma már előszeretettel vizionálnak, miszerint az ókori gladiátorjátékok mintájára visszatérnek majd az élet-halál tétre menő játékok. Mélyen átélhető alkotás egy olyan valóságshow-ról, ami remélhetően sosem kerül képernyőre (legfeljebb a dark netről hallunk hasonlóan rémisztő történeteket). Kiváló film a média és a fogyasztói kultúra manipulatív erejéről, illetve a demokrácia paternalista diktatúrába történő átalakulásáról, ami évekkel az internet és a digitális technika hatalomátvétele előtt fogalmazta meg sötét állításait.
A köd
Ismét egy antiutópia, ami korunk talán legégetőbb problémájára, a biológiai válságra reflektál. A környezeti- és klímakatasztrófa rémképe, illetve kiszámíthatatlan következményekkel járó biokémiai kísérletek kerülnek terítékre, amikor egy párhuzamos univerzum szörnyei lepik el a Földet. King ezúttal egy kisközösség sorsán keresztül mutatja be, miként hullik le a kultúrmáz az emberekről egyik pillanatról a másikra, ha veszélybe kerül saját életük és mindennapos környezetük. A politikai hatalom vélelmezett titkos kísérletei és a nyilvánvaló társadalomkritika mellett mintha egy ősi bölcsességet sugallna a történet: ne kísértsd az Istent, ne kutass olyan titkok után, amik nem a te asztalodra tartoznak. Egyértelműen a legsötétebb és legnyersebb film az egész listáról, Frank Darabont rendezésében.
Az
Az elmúlt évtized legjelentősebb King adaptációja vitathatatlanul a kultikus gyerekhorror remake-je lett. Nehéz megmondani, hogy miért aratott akkora sikert Andy Muschietti munkája, valószínűleg a nyolcvanas évek nosztalgiája, a netflixes sorozatokat idéző kiskamasz karakterek, a kiváló szereplőválogatás, az átélhető iskolai szituációk és a látványos vizuális szimbólumok miatt lopta be magát ez az inkább érzelmes, semmint brutális horror a közönség szívébe. A klasszikus történet fő ereje, hogy ezúttal nem éles társadalomkritikát kíván gyakorolni a szerző, hanem gyerekkori traumáikon keresztül igyekszik megérteni a mű hőseit. Jóllehet a második epizód nem szerepelt olyan fényesen, mint 2017-es elődje, a gyerek- és felnőttkori szálakat párhuzamosan vezető regényt egészében ajánljuk nektek.
Stephen King sok szempontból maga a tipikus amerikai szerző. A XX. században tömörülő feszültségeket a konzervatív vidék és a szabados nagyváros szimbolikus helyszínei közé helyezett történeteken keresztül dolgozza fel. Noha a regényei és novellái során alkalmazott tömérdek szimbólum sok esetben szájbarágósnak vagy túlzottan szimbolikusnak tűnhet, a kacifántos utaláshalmaz mögött az Államok elmúlt száz éves múltja áll. Amerika King igazi otthona. Legjobb művei és a belőlük készült nívós filmadaptációk viszont a világ minden táján megütközést és borzongást keltenek a nézőkben.
