A héten sajnos ismét távozott egy legenda, nyolcvannyolc évek korában elhunyt Jean-Paul Belmondo. Minden szeretett idol elvesztése fáj, 2021-ben viszont azért is van különleges jelentősége egy szupersztár halálának, mert nem az egyéniségek és a nagy identitások korszakát éljük. A mából visszanézve – nemzedéki kötődésen vagy nosztalgikus érzéseken túlmenően – különösen romantikus, amit a mitizált színészhez hasonló figurák képviselnek. Az ilyen személyiségek persze sokszor túlnőnek magukon, és saját énjük helyett valaminek az ikonjává válnak. Belmondo egy generáció, egy férfi típus, a párizsi életforma és – nem véltelen a kormányzati felhajtás – a franciaság szimbóluma is. Rá emlékezve ajánlunk most nektek öt kiváló filmet színes életművéből.
(A kép forrása: Livres Hebdo)
Kifulladásig (1960)
A már említett identitás, amihez hősünk tartozott, az ötvenes-hatvanas években szocializálódott francia középosztályos generáció. Akik már a háború utáni gazdasági konjunktúrában és az amerikai filmdömpinget falva nőttek fel. És akik nagyon merevnek érezték a hagyományos társadalmi kereteket, ezért kitaposták a szabadság útját a ’68-asok előtt. Belmondo nem volt kifejezetten szabadságharcos figura, a lázadók szószólója, amit későbbi arisztokratikusabb jellegű szerepei is tükröznek. Ugyanakkor híressé a szülők sótlan életformáját kifigurázó, majd a rendszer nyomása alatt összeroskadó, kicsit nemtörődöm, bohókás fiatal hős szerepében vált. Ezt az életérzést adja át a régi, kosztümös filmek stílusát hirtelen vágásokkal, dinamikus kézikamerás felvételekkel, hétköznapi dialógusokkal, vagány karakterekkel, erotikával és friss zenékkel képen nevető Kifulladásig. Ez lett az Új Hullám első sikerműve, a főszereplő és az irányzat két legfontosabb alkotójának kiugrása. A rendezői székben az ekkor még nem a filmnyelv radikális szétzilálására törekvő Jean-Luc Godard, a forgatókönyvet – amit számtalan improvizált jelenettel egészítettek ki – pedig a pályája során végig a szerzői és közönségfilmek mezsgyéjén kalandozó François Truffaut jegyzi. Már csak jelentősége miatt is kötelező opusz, kevés film gyakorolt akkora hatást a filmtörténetre, mint a Kifulladásig.
A Mississippi szirénje (1969)
Belmondo az Új Hullám foglalkoztatott színésze volt egészen annak lehanyatlásáig. Most a fentebb említett Truffaut filmjét ajánljuk, akinek művészete nemhogy túlélte a hatvanas éveket, a következő évtizedben megújult és egészen Hollywoodig jutott. A Mississippi szirénje tekinthető a korábbi művészfilmes hullám és a nyolcvanas évek újromantikus stílusa (ennek képviselői például a Star Wars vagy a Vissza a jövőbe) közti átmenetnek is. Tartalmazza azokat az izgalmas formai elemeket, amiket a radikális alkotók dolgoztak ki, ám ezeket mindig a mondanivaló mélyítésére vagy az érzelmi hatások fokozására használja. A Catherine Deneuve és Belmondo vibráló párosára épülő opuszban egy Hitchcock-i thriller szituáció keveredik egy rettenetesen furcsa, végletek között mozgó szerelmi szállal. A törődés és a kihasználás egyaránt megjelenik a történetben, ami egyébként pont olyasféle társkereső helyzetből indul, mint amiről a Tinder korában is sokat beszélünk, hallunk és látunk. Aktualitásán felül Belmondo szempontjából is érdekes A Mississippi szirénje, ugyanis megszokott nagypályás vagy legalábbis lezser alakításaival szemben ezúttal egy szürke, esetlen és naiv gyártulajdonost alakít.
Borsalino (1970)
Egy ilyen listáról nem lehet kifelejteni azt a filmet, ami nem pusztán sikeres lett, hanem megalapozta a nagy pályatárssal, Alain Delonnal való barátságát. A francia mozi két nagyágyúja, a korabeli bálványok a Borsalinoban feltörekvő gengszterekként jelennek meg. Esetenként durva viselkedésük ellenére sem veti meg őket a néző, sőt kalandor vonásaik és humoruk miatt inkább olyan azonosulható rosszfiúkká válnak, akikkel csak az ezredforduló környékén – Tarantino és társai hathatós tevékenységének köszönhetően – lett tele a mozi. A Borsalino nem a Scorsese-féle társadalomkritikus, drámai gengsztertörténetekre hasonlít, hanem füstös, swingtől harsogó bárjaival, kalapos-öltönyös „Big Shot”-jaival, tengerparti jeleneteivel és hasonló elemekkel romantizálja a marseille-i alvilágot. Legalábbis annak a peremét, hiszen ebben a filmben hőseink, legyenek akármilyen menők is, valójában a hierarchia aljáról próbálnak felkapaszkodni a tuskó fejesek ellenében.
Zsaru vagy csirkefogó? (1979)
Miután a Borsalinoban megtörte a szikár maffiavezéreket, Belmondo több ízben átnyargalt a bűnüldözők oldalára is (pl. A magányos zsaru). Egyik legnagyobb rendőrfilmes sikere Georges Lautner 1979-es rendezése volt, ami nem a múltat, hanem saját korát mutatta be végtelenül romantikus módon. Az az éra, amit manapság például az Utolsó éjszaka a Sohóban idealizál, itt eredeti formájában látható. A Zsaru vagy csirkefogó? kis túlzással nevezhető a francia James Bondnak is. Fényűző helyszínei, könnyed, de akciódús történetvezetése, bemondásoktól hemzsegő dialógusai párhuzamba vonhatók Sean Connery filmjeivel. Jelen műben szintén nőcsábász, bohém, szellemes, mégis sokszor fejjel a falnak rohanó hőst látunk, akinek a harcát egyszerre lehet komolyan venni és néhány szándékosan irreális jelenet miatt megmosolyogni. A főszereplő karakteres alakításának, a közegnek és a kiváló Philippe Sarde (A lakó, Legyek ura) emlékezetes zenéjének köszönhetően mégis mást kapunk, mint a 007-es kalandjai során: egy francia filmet.
A profi (1981)
A Kifulladásig ugyan filmművészeti mérföldkőnek számít, feszültségét, dramaturgiáját, mondanivalóját és a főszereplő alakításának árnyaltságát tekintve A profit kell a legkiválóbb Belmondo filmnek titulálnunk – messze a legsikeresebb munkája is lett, amit egyébként szintén Georges Lautner jegyez. Itt egy karakterben egyesül a megtört, a lezser, a kemény és a közvetlen Belmondo, mindegyikből mutat valamennyit a cselekmény haladtával. A profi úgy beszél a rendőri hivatásról, a szolgálatteljesítésről, a Nyugat és a gyarmatok ingadozó és korrupt kapcsolatáról, hogy közben humoros tud maradni és tele van jól koreografált, grandiózus akciójelenetekkel. A western párbajokat nagyvárosi közegbe ültető részekhez persze nagyon kellett Ennio Morricone talán legikonikusabb zenéje is. A körkörösen ismétlődő dallam tökéletesen passzol a kivételesen feszült zárósnitthez is, amit sokadik alkalommal is úgy néz az ember, mintha nem tudná, hogy ér majd véget. Toplisták írása közben gyakran esünk túlzásba és használunk szuperlatívuszokat. A profi esetében azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy minden idők egyik legerősebb filmes záróakkordját mutatja a hosszan elnyújtott utolsó jelenetben.
Nektek melyek a kedvenc filmjeitek Belmondotól? Rövid életrajzát és az őt méltató megszólalásokat itt olvashatjátok.
