A héten elhunyt Anne Rice, a modern populáris irodalom egyik legolvasottabb szerzője, akinek horrorisztikus regényei csaknem százmillió példányban kerültek polcokra szerte a világon. Nevéhez fűződik a Vámpírkrónikák-sorozat, aminek két epizódjából is készült filmadaptáció. A kárhozottak királynője és az Interjú a vámpírral közül az 1994-es, áttörést jelentő, parádés színészgárdával, Brad Pitt, Tom Cruise és Antonio Banderas főszereplésével készült, Kirsten Duns-t a pályán elindító opuszról emlékezünk meg. Utóbbihoz nem pusztán regényével járult hozzá a nyolcvan éves korában meghalt Rice, hanem a drámai konfliktusokat, misztikus történetet és élvezetes párbeszédeket tartalmazó forgatókönyvet is a New Orleans-i származású írónő jegyzi.
Vámpírnaplók felnőtteknek
Anne Rice műve a XXI. századi vámpírfilmek és -sorozatok elődje, azoknak mintha igényesebb, érett közönségre szabott változatát látnánk. A naplószerűség és a túlfűtött romantikus hangvétel, beleértve a melankólia hatását, jellemzi a két órás cselekményt. Kíméletlen nyíltsággal látjuk az átváltoz(tat)ás fájdalmait és az örök élet kínzó parttalanságát. Előbbi folyamatot sokkal izgalmasabban festette meg Neil Jordan (A síró játék, Ördögi csapda) rendező, mint azt bármelyik kortárs opuszban láthatjuk. Az igazán előtérbe kerülő konfliktus azonban a hősök lelkében játszódik: súlytalan létezésük miatt szenvednek. Két út mutatkozik a vámpírok számára, amit egyébként, nem filozofikus mélységben ugyan, de tisztán bemutatnak a hasonló műfajú tinisorozatok is. Vagy hedonizmusba menekülnek a végtelennek ígérkező évek elől, vagy önmaguk fájdalmába temetkeznek. Rice munkája elsődlegesen azt mutatja be, hogy a földi öröklétben semmi vonzó, csodálatos dolog nincs. Még ami az átváltozást követően eleinte izgalmasnak is tűnik, hamar megszokottá és illúzióját vesztett elemmé válik.
Sok tekintetben leleplező jellegű a film. Elsődlegesen a már említett fantasztikus létről rántja le a leplet, de a vámpírszerelem esztétikáját is megkérdőjelezi. Kiderül, hogy teljesen esetleges a vámpírok társválasztása, legyen szó románcról vagy barátságról. Egyedül sorsközösségük köti össze őket, esetleg a halál kísértése determinálja hőseinket a közös életre. Számukra a szerelem elkeseredett, kényszeres párkeresés kiszolgáltatottságuk ellensúlyozására. Az életkorbeli különbségek, illetve az átváltoztatott test rabságába zárt létezés sok jelenetben parodisztikusan mutatkozik meg, ami alapján az Interjú a vámpírral örököseként mindenekelőtt az Engedj be! című svéd filmet nevezhetjük meg. Ugyanakkor amerikai produkciók is sokat merítettek Rice munkájából. Ha már leleplezés: jelen műben világosan kirajzolódik, hogy a két férfi-egy nő típusú vámpír szerelmi háromszögek középponti figurája sosem a nő. Az Alkonyat és a Vámpírnaplók hősnői csupán prédaként jelentkeznek a zárkózott, „depis”, álmodozó szépfiú és az egoista, határokat áthágó rosszfiú ellentétében.
Romantika
Ha egy filmre igazán azt lehet mondani, hogy a Romantika stílus jegyeit hordozza, az az Interjú a vámpírral. Ám ez nem is olyan meglepő, hiszen a kilencvenes évek elején még bőven készültek a megelőző évtized romanticizmusára hajazó művek. Csupán két évvel korábban debütált például Coppola Drakulája, ami a XXI. századi fátyolos vámpírfilmek helyett Jordan rendezéséhez hasonló gótikus színvilágot választott. Ezáltal álomszerűbbé válnak a helyszínek, illetve az árnyaltabb smink révén hőseink arcvonásai is igazabbak, komplexebbek. Edward Cullen és Stefan Salvatore csupán mered a távolba, Brad Pitt Louis-ja viszont őszinte dekadenciát tükröz. Tom Cruise is jobban ki tud teljesedni az artisztikus maszk mögött – dicséret illeti az alkotókat, hogy utóbbit az egyedüli szerepbe helyezték, amit valóban el tud játszani: egy eszelős, agresszív figurát alakít.
A romantikus művészet másik fő eleme, a menekülés, elvágyódás is megjelenik a történetben. Hogy mi elől menekülnek hőseink? Még emberként Louis az Újvilág, Amerika, a Mississippi mocsaras partjánál épülő rabszolgatartó városok, főként a romlott New Orleans utcáit hagyná el. Később azonban kiderül, hogy az Óvilág, a művelt polgári Párizs sem ad gyógyírt lelki fájdalmaira. Emlékezetes flashback során meséli el a főhős, hogy a modern világ legnagyobb találmánya, a film képes újra illúziókba ringatni őt (és ez talán vonatkozik az egész emberiségre is). A keresztény Louis-t viszont lelkiismeretfurdalás gyötri közben, az Isten kísértését és parttalan létezését súlyos bűnnek véli. Menekül a világ elől, ami már emberként sem nyújtott otthont számára és kárhozatként éli meg az örök életet. Nagyon találó és idegesítő módon a film végül nem ad választ a vámpírok születésének és létezésének okára, amit Louis olyan megszállottan kutat. Még az ősapát sem ismerjük meg, a legöregebb lény is mindössze néhány száz éves. Egy konklúzió marad csupán: az élet gyötrelem, az örökkévalóság pedig még kínkeservesebb.
1994 óta kicsit megkopott az Anne Rice művéből készült film. Nem az akciójelenetek hiánya bántja a szemet, sőt jelen opusz néhány ponton sokkal horrorisztikusabb, mint a kortárs művek. Elsősorban a regényszerű dramaturgia okoz problémát. Érződik, hogy irodalmár jegyzi a szkriptet, ugyanis a cselekményben akadnak vontatott közjátékok és kiszámítható fordulatok, amelyek a könyvben izgalmas leírások vagy az elbeszélő monológjainak formájában jelennek meg. Sajnos ezt a regényszerűséget nem sikerült maradéktalanul átformálni filmes nyelvre. Ugyanakkor az Interjú a vámpírral a zsáner olyan mélységeibe röpíti a nézőt, amit a mai produkciókból nagyon is hiányolunk. Pontosan azokat a kérdéseket teszi fel a mű, amikre az elmúlt tizenöt év vámpírfilmjeit és sorozatait látva választ akart kapni a közönség, a kortárs alkotások mégis képtelenek voltak elmerülni ezen problémákban (leszámítva a Harry Potter könyveket). Filozofikus monológjai, drámai jelenetei és romantikus hangulata miatt igazán emlékezetes és máig érvényes Anne Rice munkája.
(A képek forrása: IMDB)
