Egy hónapja ünnepeltük a Harry Potter és a bölcsek köve huszadik évfordulóját, amit ma egy újabb klasszikus, A Gyűrűk Ura első részének születésnapja követ. Olyan mérföldkőről van szó, ami után már nem lehetett ugyanúgy történelmi peplumokat és mitikus fantasy-t készíteni, ami új távlatokat nyitott az effektek használatában, illetve ami a nagyszabású látványelemek és külsőségek ellenére meg tudott maradni izgalmas és tartalmas mesének. A siker titka elsősorban a filmszerű adaptáció fogalmában rejlik: Tolkien germán-kelta mondakörét, archetipikus történeteit és alakjait filmszerűen adaptálta Peter Jackson. Ez a két elem, a történet és a látvány egysége, ami leginkább A Gyűrű szövetségében került egyensúlyba, biztosította az azonnali kultikus státuszt, amit azóta is őriz a sorozat.
Eposz
A Gyűrű szövetsége nem csak filmtörténeti, hanem társadalomlélektani szempontból is érdekes fordulópont. Az ikertornyok tragédiája után a nyugati társadalmak a fantasy műfajához menekültek a XXI. század láthatatlan ellenségei elől. Az eszképizmus azonban nem írja le pontosan a jelenség lényegét, hiszen a Harry Potter és A Gyűrűk Ura ereje pontosan abban állt, hogy a valós világ olykor sötét eseményeire reflektáltak. A Star Wars nyomdokain született hős eposzok az elmúlt évek látványfilmjeivel ellentétben nem a hétköznapok nehézségeit kívánták feledtetni a nézővel, ahol tőlünk független szuperképességű lények biztosítják az emberiség nyugalmát. A Gyűrűk Ura karaktereiben ki-ki magára ismerhet. Olyan fantasy-ről van szó, ami szimbolikus történetével célokat, példaképeket, hősöket ad a közönségnek, illetve példázatszerű politikai üzenetet közvetít, amit a jelenkor eseményeire is értelmezhetünk. A Gyűrűk ura nem megmenti a nézőt a zord világtól, amiben él, hanem reményt, értékeket és víziót ad neki.
Peter Jacksontól Zack Snyderig
Tolkien filmadaptációjának jelentőségéhez oroszlánrészt ad hozzá a képi világ. Ma már természetes, hogy egy hollywoodi blockbuster elsődleges – sőt sokszor szinte egyedüli vetülete – a vizualitás, ez azonban a XX. században még közel sem volt törvényszerű. A nagy kivágatú felvételekből, totálokból építkező, de a harcjelenetekbe közeli képekkel belevágó, valamint effektekkel dolgozó filmkészítés prototípusa A Gyűrű szövetsége. Fontos ugyanakkor kiemelni, ez adja a mű nagyságát, hogy a látvány nem a történet rovására bontakozik ki, illetve a CGI csupán díszként szolgál, nem a díszletet helyettesíti. A valós térben rögzített képek erejét képtelenség volna visszaadni pusztán effektek révén, a reális középkori közeg viszont elképesztő mélységet ad a jeleneteknek. Végig tudatosság jellemzi a vizualitást, amennyiben már megjelenésükben tisztán elkülönülnek a gonosz és a jó karakterek, a nappali és az éjszakai jelenetek, a természet és a város közege, illetve minden helynek – kezdve a megyétől, egészen Mordorig – megvan a maga hangulata és arculata.
Mese
Ellentétben a legtöbb fantasy történettel A Gyűrűk Ura nem kifejezetten egy korosztályt céloz meg, így a Harry Potter és a Star Wars generációs viszonyulása sem érződik a nagyjából háromszor három órás történet során. Minden más szempontból azonban zsigeri hatást gyakorol a nézőre a trilógia. Már az első rész nyitányában belecsöppenünk egy mitikus világba, tökéletes a mesét elindító narráció, emlékezetesek az egyes helyszínekhez és karakterekhez köthető zenei betétek, azonnal felismerhető terekben, jellegzetes díszletek között zajlik a cselekmény, valamint egymástól markánsan elkülönülő fajokat és figurákat ismerünk meg. Az alkotók több műfaji tematikát, így a road movie, a kalandfilm és a horror elemeit is beépítik a fantasztikus vázba. Kortárs alkotásokhoz képest nem támad olyan érzése a befogadónak, mintha idézetekből és sablonokból foltozták volna össze a filmet. Pont annyi szálon fut a cselekmény, pont annyi karaktert látunk és pont annyi fordulat történik, amitől izgalmassá válik, de még koherens marad a mű. Ezt az egyensúlyt ugyan kevéssé sikerült megtartani a második és főként a harmadik epizódban, az első részben viszont maradéktalanul érvényesült a kifinomult rendezői koncepció.
Négy fantasy univerzum magasan kiemelkedik a popkultúrában: a Star Wars a legletisztultabb és „legfilmesebb” világ, a Harry Potter a legbájosabb és legigényesebb nyelvezetű alkotás, a Trónok harca a legkomplexebb és legintellektuálisabb történet, A Gyűrűk Ura pedig a leggrandiózusabb és leglátványosabb filmszéria. A Gyűrű szövetsége azért is különleges, mert Rowling varázslatos világával egyetemben az egyik utolsó igazi populáris mese. Azóta igazán nagyszabású produkciók szinte nem is próbálkoznak különböző fajsúlyos karaktereket állítani, egyértelmű morális pólusok közti háborúról mesélni, történelmi és irodalmi utalásokkal élni. Egyedül a Trónok harca tudta megismételni azt a nívót, amit 2001-ben kelt elődjei lefektettek. A frissen debütált Dűne és az eszképizmus társadalmi funkcióját jelenleg betöltő Marvel Moziverzum szolgáltatják az élő példát rá, hogy a meseiség és a klasszikus univerzumépítés milyen mértékben hiányzik ma a mozikból. Peter Jackson kultikus trilógiája azonban húsz évvel születése után is megállja a helyét, és valószínűleg az idők végezetéig bármilyen kontextusban szívesen veszik majd elő.
(A képek forrása: IMDB)
