Klasszikus filmeket általában születésnapjuk alkalmából szoktunk felidézni (ld. A Gyűrűk Ura és a Harry Potter évfordulójára írt visszatekintésünket), ezúttal azonban friss premier, a holnap debütáló Feltámadások kapcsán veszünk górcső alá egy régi szériát, a Mátrixot. Kevés alkotás mondhatja el magáról, hogy olyan mérföldkőnek számít a mozi történetében, mint a Wachowski-testvérek korszakos munkája. Sajnos a trilógia későbbi epizódjai már meg sem közelítik a nyitány színvonalát, ezért az alábbiakban az 1999-es első részről olvashattok, ami lényegében átvezette a filmművészetet a XXI. századba. Szimbolikus, hogy az azonos évben készült Harcosok klubja még az ismert világ békés megváltoztatásán ügyködött és többnyire láthatatlan képi effektekkel dolgozott. A Mátrix azonban mind tematikájában, mind vizualitását tekintve új korszakot nyitott, lényegében forradalmat hirdetett ideológiai és esztétikai szinten egyaránt.
Válaszd az életet!
Bár a cyberpunk-univerzum legelkötelezettebb hívei sosem érezték igazán újszerűnek a Mátrixot, jobban belegondolva, a filmkultúra fősodrában Wachowskiék állították először, hogy az egész létezésünk hamis. Nem született korábban olyan disztópikus sci-fi vagy bármilyen más műfajú történet, ami ne az észlelt világban kereste volna a problémák, konfliktusok felfoldását. Általában a „vissza a természetbe” vagy a „vissza a társadalomba” mottója jelentette hőseink számára a megoldást, aszerint, hogy épp a rendszer fogaskerekei közé vagy saját magányuk börtönébe szorultak. A Mátrix viszont kilép a materiális keretekből. Utóbbi olyan elementáris erejű, paradigmaváltó húzás volt, amihez fogható csattanót talán csak a szintén 1999-es Hatodik érzék tudott felmutatni, pedig Christopher Nolan később egy életművet épített erre a koncepcióra.
Készültek már korábban is rendszerkritikus művek, például a fentebb hivatkozott David Fincher munkái, itt azonban valami sokkal mélyebb és átfogóbb ellenfelet mutat a film, mintsem egy kormányzat, egy gazdasági rendszer vagy egy nemzetközi hatalmi háló. Ezúttal azt állítják, hogy az ember legelemibb észlelése, a látása hazudik, a teste képzelt, szűkebb környezete pedig csupán illúzió. Descartes hírhedt szólama óta, miszerint gondolkodom, tehát vagyok, senki nem vonta kétségbe ilyen mélységben az empirikusan észlelt világunk értelmét és létezését. Ez az állítás, amit a film első harmadában szép lassan, fokozatosan bontanak ki az alkotók, hogy aztán a Morpheus vezényelte ikonikus pirulás jelenetben és Neo gyönyörű újjászületés szekvenciájában teljesen új távlatok nyíljanak meg a néző előtt. Neo egyszerre fedezi fel a valóságot a közönséggel, ettől igazán átélhető a kaland. Ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, a kilencvenes évek egyik legelcsépeltebb, mégis kiváló filmes idézetével foglalható össze a Mátrix üzenete: válaszd az életet!
Üdv. a Mátrixban
Várható volt, hogy a XX. század alapvetően valószerű filmjeit az új évezredben felváltja a túlzott technicizáltság igénye, a cezúra azonban – a Mátrix képében – rendkívül váratlanul érkezett. A Wachowski-testvérek, akiknek egyébként azóta sem sikerült ilyen ihletett alkotással előrukkolniuk, jó néhány évvel előzték meg korukat. A következő technikai jellegű forradalom például 2009-ben következett az Avatarral. Nem is azonnal adaptálódtak a film megoldásai a mainstream filmkészítők eszköztárába. Először Nolan reagált a 99-es opuszra, majd a kétezres évek dereka óta ütközünk lépten-nyomon a korszakos sci-fi szabadalmaztatta jegyekbe. Míg a rendszerkritikus művek inkább mondanivalóját emelik át, a szuperhős mozik technikai megoldásaira építik vászon előtt rögzített akciójeleneteiket. A Mátrix óta lejárt az egyszerű akciófilmek ideje. Ma már legfeljebb régi franchise-ok, például a James Bond- és a Halálos iramban-széria tudnak sikeresen megmaradni a hagyományos képi eljárásoknál. Nem túlzás tehát korszakhatárként kezelni Lana és Lily rendezését.
A Mátrix kiváló dramaturgiája, emlékezetes és stílusteremtő vizuális megoldásai, illetve korszakos állítása önmagában indokolttá tenné, hogy erről a kiváló filmről 2021-ben is beszéljünk. Az igazán különleges azonban, hogy mindezzel 1999-ben álltak elő Wachowskiék. Ráéreztek a XXI. századi mozi ízére, és még inkább telibe találták a nyugati fogyasztói társadalmak általános, akkor még nem olyan szilárdan megfogalmazott érzetét, miszerint változtatnia kell az embernek a fennálló mechanizmusokon. A Mátrix ilyen értelemben túlmutat önmagán, amint a leginkább hozzá köthető film, az Eredet népszerűségén is jelentős mértékben emelt annak álomvilág és realitás síkja között ingadozó cselekménye. Ma már tisztán látszik, hogy az elmúlt negyedszázad filmkultúráját két elkülönölő alkotástípus, a szélsőségesen illúziónövelő, valóság elől menekülő látványmozik és a forradalmi rendszerkritikus víziók (pl. V mint vérbosszú, Joker, Élősködők) uralják. A Mátrix jelentőségét jelzi, hogy mindkét ciklus esztétikájára alaposan rányomta bélyegét. Holnap pedig kiderül, hogy mit sikerült a régi recepthez hozzátennie Lana Wachowskinak.
(A képek forrása: IMDB)
