Ha az ember kettesével zabálja is a horrorfilmeket, az tagadhatatlan, hogy a műfaj a ’80-as években élte az aranykorát. Rengeteg nagyszerű és azóta is kultikus alkotás született ezekben az években, és bár a nosztalgia, valamint az alapokhoz visszanyúlás manapság is megtalálható bizonyos alkotásokban (ha úgy vesszük, például a Fehér éjszakák is egy szektás slasher), jó érzés időről-időre előkapni egy klasszikust a ’80-as évekből, és nosztalgiázni vele. Teljesen mindegy, hogy Freddy, Michael, vagy Jason, valahogy ezeknek a filmeknek van egyfajta bája. A Hellraiser is éppen ilyen. 1987-ben került a mozikba az első rész, ami rengeteg embernél azonnal kivágta a biztosítékot. Jómagam valamikor a 2000-es évek elején láttam először, természetesen DVD-n. Bár apám VHS-gyűjteményében rengeteg horrorfilm megfordult (életem első horror-élménye a Kubrick –féle Ragyogás lett), a Hellraiser, avagy magyarul Kísértetház (he?!) még neki is sok volt. Aztán a magyar Fangoria – amiről Böjti sokkal többet tudna mesélni – hasábjain jött szembe velem Clive Barker filmje, és valahonnan sikerült megszereznem. Néhány jelenet azonnal a retinámba égett, és a mai napig egy brutális, gusztustalan, undormány filmnek tartom – persze a jó értelemben.
Szöges ellentétek
A Hellraiser 2 – A pokol mezsgyéje már kevésbé volt pozitív élmény. Sikerült valami iszonyatosan gagyi magyar szinkronnal megszereznem, és konkrétan nem tudtam egyhuzamban végignézni, annyira irritált a magyar hangsáv (komolyan, ennél rosszabb már csak a Gonosz halott 2 volt!). A harmadik rész, a Hellraiser 3 – Pokol a földön után aztán olyan látványos mélyrepülésbe kezdett a széria, hogy többekkel együtt én is elengedtem. Aztán jöttek a hírek, hogy érkezik a reboot. Nem tudom mi van manapság a Hulu-nál, hogy a Préda után egy újabb klasszikus franchise feltámasztásával próbálkoznak, de örülök neki, hogy van erre is kereslet. Tovább fokozta az érdeklődésemet, hogy a rendezői székbe az a David Bruckner ülhetett, aki a netflixes A rítussal már bizonyított, nemrég pedig az Éjszaka a házban filmjével hozta rám a frászt. Szépen apránként csöpögtek a hírek a filmről, például, hogy a legdurvább korhatár-besorolást kapta, illetve – és a többség ezen akadt fenn –, hogy Doug Bradley-t végérvényesen lecserélték, és Pinheadet immár egy nő, nevezetesen Jamie Clayton játssza. Ez engem cseppet sem zavart. A pokol bugyraiban nem számít a nemed: ott csak a szenvedés vár, a fájdalom és a bezártság az idők végezetéig.
A főszereplő ezúttal Riley (Odessa A'zion), aki eltűnt testvérét keresi, és a szálak egy gazdag, ám felettébb furcsa alakhoz (Goran Višnjić) vezetik – a probléma csak az, hogy neki is nyoma veszett már több éve. Természetesen ismét előkerül a rejtélyes kocka, jönnek a kenobiták, folyik a vér és szakad a hús (a záró képsorok valami kegyetlen brutálisak), miközben Riley és barátai próbálnak rájönni az extradimenzionális titkokra. Itt már nincsenek bőrszerkók, a kenobiták saját bőre (!) a ruhájuk, ami pont annyira gusztustalanul néz ki, mint amilyennek hangzik. Odessa A'zion nagyon jó választás volt a szerepre, az ő játéka magasan kiemelkedik a kétórás játékidő alatt. Kár, hogy a többi szereplő már nem kapott ennyire nagy hangsúlyt, és csak úgy vannak, jönnek-mennek, aggódnak, félnek, vagy meghalnak. Néha azon kaptam magam, hogy jobban érdekel Riley nyomozása, mint maguk a kenobiták, akik azért rendre megjelennek, hogy "hello, amúgy mi is itt vagyunk!", de Pinheaden kívül leginkább csak annyi szerep jutott nekik, hogy mindegyik valami eszméletlen módon undorító lett, és szinte fáj rájuk nézni, mert beleborzong az ember a látványba.
És ha már látvány. A Hellraiser teljesen korrekt ebben a tekintetben, ahogy Ben Lovett zenéi is remekül működnek. Talán elbírt volna a film egy-két, a pokolban játszódó jelentet is, de talán majd a folytatásokban ez összejöhet – már ha lesznek folytatások, persze. Ahogy a Préda esetében, úgy ezúttal is felmerül a kérdés, hogy a Hulu tervez-e kezdeni valamit a megszerzett jogokkal. A befejezést illetően bőven van még merre tovább haladni, viszont egy kicsit lehetne bátrabb is a széria, mert konkrétan a ’87-es első rész kegyetlenebb, mint ez – oké, mondjuk a záró képsorok így is ütnek. Mindenki engedje el a női Pinheadet, ez nem releváns. A transz karakter egyébként is könyves utalás, szóval a valódi fanok nem akadnak fenn ilyesmin. És ahogy említettem: a pokol mélyén aztán teljesen mindegy, hogy férfi vagy-e, vagy nő – ott ez már semmit sem számít. A mennybemenetel néha egyenlő a kárhozattal, ahogy ezt a film is kiemeli, és bár nem lesz instant-klasszikus, a 2022-es Hellraiser mégis köröket ver az utóbbi néhány részre. Remélhetőleg kap legalább egy folytatást.
(Képek forrása: Hulu)
