Eléggé megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik az 1994-ben indult The Elder Scrolls-széria legjobb darabja, hiszen míg az idősebb korosztály a rendkívül egyedi atmoszférával megáldott Morrowindre esküszik, addig az emberek zöme a Skyrimet tartja a sorozat csúcsának – persze véletlenül sem azért, mert a Bethesda még kenyérpirítóra is kiadta az eredetileg 2011-ben debütált RPG-t. És akkor ott van ugyebár az Oblivion, melynek világa (Cyrodiil) ugyan hagyományos high fantasy elemekből építkezett (értsd: vizuálisan kevésbé volt izgalmas, mint a másik kettő), a temérdek tartalom, az átlagnál sokkal kidolgozottabb küldetések (ne feledjük, 2006-ot írunk!) és az NPC-k viselkedéséért felelős Radiant AI jó értelemben vett anomáliái elérték, hogy hamar olyan klasszikussá nemesedjen, amiért játékosok milliói rajonganak.

Jól mutatja az alkotás népszerűségét, hogy egy eltökélt és tehetséges rajongói csapat, a Rebelzize vezette TESRenewal már több mint 10 éve hegeszti a Skyrim Special Edition motorját használó Skybliviont, a Microsoft és az FTC legendás pereskedése során pedig kiderült, hogy a Bethesda is szeretne új életet lehelni a Mehrunes Dagon elleni küzdelembe. Az eleinte remake-nek vélt The Elder Scrolls 4: Oblivion Remastered végül a világ egyik legrosszabbul őrzött titkaként vonult be a történelembe, mert bár a kiadó hónapokig tartó marketing kampány nélkül, shadow dropként kívánta a polcokra pakolni a Virtuos gondozásában készült felújítást, az elmúlt hetekben egymásnak adták a kilincset a szivárgások és a szóbeszédek, így a nagy meglepetés végül elmaradt. Ettől függetlenül persze rengetegen örültek a terjedelmes bemutatóval egybekötött megjelenésnek, valamint annak, hogy hiába az új motor (Unreal Engine 5), a felszín alatt szinte teljesen ugyanaz a szerepjáték lapul, ami anno elcsavarta a műfaj rajongóinak fejét. Ebből adódóan bátran kijelenthető, hogy csúcsra járatja a nosztalgiát a felhasználók százezreit megmozgató produkció, de vajon elég ez az üdvösséghez? Az elmúlt napokban volt szerencsém eltölteni néhány órácskát az új köntösbe bújtatott Cyrodiilben, amivel ugyan csak a felszínt kapargattam, az alapmű beható ismerete miatt viszont így is meg tudok osztani pár gondolatot, még mielőtt belevágnám a fejszémet a mindenre kiterjedő teszt megírásába. Következzék tehát egy rövid(ebb)re szabott élménybeszámoló, kizárólag az első tapasztalatokra alapozva.

Olyan ismerős ez a cella…

A milliószor hallott (és dúdolt) dallamoknak köszönhetően rögtön az indítást követően a nosztalgiavonat első osztályán találtam magam, a karakterkészítőhöz érve pedig örömmel konstatáltam, hogy ismét játszi könnyedséggel kifaraghatók az univerzum legrusnyább hősei – az mondjuk újdonság, hogy ezúttal elfogadható küllemű héroszokkal is elindulhatunk a bajnokká válás rögös útján. A kaland tényleges megkezdésekor aztán az első örömkönnyek is megjelentek a szemem sarkában, az élethűen ringatózó láncok, a párbeszédek közben „megfagyó” idő és a jól ismert szinkronhangok ugyanis azonnal visszarepítettek 2006-ba, amikor pedig elértem az első zártöréshez, már biztos voltam benne, hogy akad néhány olyan rajongó a Virtuos soraiban, aki pontosan tudja, mi kell az embereknek. Szintén a csatornában bandukolva döbbentem rá arra, hogy pusztán a grafikát nézve sokkal inkább egy remake-kel állunk szemben, hiszen tűéles textúrák, fáklyafényben táncoló árnyékok, új animációk és több szinttel részletesebb modellek fogadtak minden egyes sarkon, a vadiúj bevilágítási rendszernek köszönhetően pedig az atmoszféra is pillanatok alatt beszippantott.

A felszínre bukkanás utáni állkapocsliftezés ugyan az én esetemben most elmaradt, ám ez abból a szempontból érthető, hogy egyrészt átéltem már ezt a pillanatot (nem is egyszer), másrészt az elmúlt közel két évtizedben számos olyan jelenetnek lehettünk szem- és fültanúi, amik feljebb tornászták picit az ingerküszöböt. Ennél is fontosabb viszont, hogy a kezdő helyszínről kiérve beigazolódott a félelmem, és a stúdió – ahogy azt a kiszivárgott képek után sejteni lehetett – valóban kukázta az Oblivion jellegzetes, mondhatni azonnal felismerhető színvilágát, a helyére pedig egy barnás, fakó szűrő került, ami eléggé csorbítja a hangulatot. PC-n ugyan elérhető egy olyan reshade, amely nagyjából visszahozza az eredeti palettát, ám Xbox Series X tulajként ez engem nem igazán vigasztal, így szívből remélem, hogy egy hivatalos frissítésnek köszönhetően is kizöldül majd a táj. A képkockákat előnyben részesítő Performance módban tapasztalt teljesítménytől sem estem hanyatt, a nyílt világban bandukolva ugyanis elég sokszor bezuhan a sebesség, ami alaposan belerondít az immerzióba és a felfedezés örömébe – pláne úgy, hogy még a S.T.A.L.K.E.R. 2 okozta fps-sokkot sem igazán sikerült kihevernem.

Egy város mind fölött

Sokakhoz hasonlóan az én első utam is a töltőképernyők otthonába, Imperial Citybe vezetett, ahol hosszú perceket töltöttem el azzal, hogy az életszerűséget még csak hírből sem ismerő beszélgetéseket hallgattam – a szitkomokba is beillő, megannyi videót eredményező dialógusok nélkül messze nem lenne ugyanolyan az élmény, szóval örülök, hogy nem korrigálták ezt a „hibát”. Az elképesztően részletes macskaköveket koptatva eszembe jutott, hogy nem ártana felvenni néhány küldetést az amulett célba juttatása mellé, a párbeszédek során pedig a hírhedt „jópofizásba” is belekóstoltam – igen, a rendszer éppen olyan borzalmas és értelmetlen, mint 2006-ban, de hát mindent a veterán rajongókért, nemde? Azért is kövér piros pontot érdemelnek a készítők, mert az új arcanimációk (amik nekem a Starfieldet juttatják eszembe) és modellek ellenére továbbra is eléggé csúnyácska az NPC-k többsége, ami ugyebár szerves részét képezi az Oblivion „varázslatnak”, éppen ezért mindenkinek feltűnt volna, ha szupermodellek grasszálnak az utcákon. A kereskedés menete szerintem a némiképp átszabott UI ellenére is körülményesebb a kelleténél (legalábbis kontrollerrel), ahogy a menüben való kotorászás is jobban működik a Skyrimben, de egy idő után azért nagyjából kézre áll a dolog, szóval nem olyan eget rengető a probléma.

A kazamatákba sajnos már jobban belemart az idő vasfoga, hiszen míg az Oblivion barlangjai és romjai óriási előrelépést jelentettek a Morrowind szögegyszerű dungeonjei képest, addig a Skyrim bebizonyította, hogy bőven van hova fejlődni, így kissé idejemúltnak és unalmasnak hat a felújítás kínálata – hiába na, a grafika azért nem minden. És ha már szóba került a legutóbbi számozott epizód, a fejlődési rendszer is jelentősen több lehetőséget kínál a Dragonborn históriájában, nem beszélve arról, hogy fent északon a kovácsolás, a bányászat és a konyhaművészet szorgalmas gyakorlása is rengeteget hozzátesz a beleéléshez – különböző itókákat persze most is kotyvaszthatunk a megfelelő alapanyagok birtokában, de ez ma már egy picikét kevés.

Folytatása következik

Ahogy azt már említettem, egyelőre nem sokat tudtam haladni a sztoriban, ahogy a különféle mechanikákból (varázslatkészítés, bűvölés, satöbbi) sem próbáltam ki mindent (sőt), így aztán nem is kívánnék ítéletet mondani az Oblivion Remastered felett, azt majd megteszem a néhány nap múlva érkező teszt során. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy az első tapasztalatok alapján egy valódi nosztalgiabomba gurult ki a Virtuos garázsából, amin ugyan erősen érződik, hogy az eredeti alkotás nem minden szempontból öregedett jó bor módjára, de ezt unfair lenne hibaként felróni, hiszen – mai szinthez igazított látvány ide vagy oda – nem egy alapjaitól újjáépített remake-kel van dolgunk. A felhasználói értékelésekből kiindulva a játékosok többségét egy cseppet sem zavarják az avíttas megoldások (épp ellenkezőleg), ahogy jómagam is széles vigyorral az arcomon szemlélem a múltból visszatért furcsaságokat, ám a végső pontszám megadásakor azért számításba kell venni az érem másik oldalát, hiszen mégiscsak egy 54,99 dolláros, tehát nagyjából 22 400 forintos programmal állunk szemben. Addig azonban marad a jóleső múltidézés, amiért nem lehetek elég hálás a kiadónak és a fejlesztőcsapatnak.

A borítóképek forrása: Bethesda.net