2023-ban elég távolinak tűnik az önfeledt és súlytalan kétezres évek világa. Szinte már nem is emlékszünk a gazdasági, bevándorlási és egészségügyi válság, a politikai korrektség, illetve a vad politikai megosztottság előtti időkre. Gyógyírként érkezik néha egy-egy film, ami felkapaszkodik a nosztalgia hullámaira, és legalább másfél-két óra erejéig feledteti az elmúlt tizenöt év felkavaró valóságát. Az elmúlt hónapokban például Az elveszett város esetében a romkom, a Rohammentő révén a májer beszólásokra épülő akciófilm, míg a Gátlástalan örökösök képében a könnyed hangvételű dark comedy szökött vissza a mozivásznakra. A frissen debütált Kokainmedve az ezredforduló másik közkedvelt vonulata, a tét nélküli, dilinyós, szabadszájú vígjátékok szellemét idézi. Hogy teljes körű legyen az élmény, maga az egyébként valós eseményeken alapuló cselekmény is a régmúltban játszódik. A nyolcvanas évek hihetetlen tinitörténetei, groteszk rendőr- és szülőkarakterei, illetve vagány gengszter alakjai közé nem nehéz odaképzelni egy ilyen lehetetlen szituációt.
(A kép forrása: Port)
Kevés pozitívumot tud felmutatni a Kokainmedve, tulajdonképpen egyetlen erénye, hogy a kivitelezés kompakt és professzionális. A film maradéktalanul megfelel az elvárásoknak, pontosan azt szállítja, amit várni és elvárni lehet tőle. A gondok akkor jelenetkeznek, ha valaki nem vevő erre a típusú meglehetősen primitív humorra. Az alkotóknak két lehetősége lett volna, hogy átlépjék saját árnyékukat: vagy több merészséget kellett volna vállalni, vagy a valóságra legalább minimálisan reflektáló, bármilyen megfogható gondolatot (mondjuk parodisztikus elemeket) felmutatni. Utóbbira természetesen nem került sor, pedig ilyen semmirekellő és ostoba filmmel elég nehéz mit kezdeni, ha még a poénjait sem tudja értékelni nézője. Sajnos elég konformista is maradt a produkció. A határok feszegetését, a szándékoltan túlzó agressziót éppúgy kerülték a készítők, mint a mondanivalót. Manapság visszatérő probléma, hogy nem elég bevállalósak, mobidok a 18-as karikás filmek. A modern moziiparban joggal félnek a szigorú korhatár-besorolástól, az ugyanis kimutathatóan legalább megfelezi a nézőszámot. Érthetetlen azonban, hogy egy piroskarikás trash film miért ódzkodik az éles (értsd: véres, csonkítós, kegyetlen) megoldások fokozottabb használatától. Csak jellegzetesebbé, karakteresebbé válna általuk a történet, ami a Kokanmedvéből rendkívül hiányzik.
Az ember egyik szeme sír, a másik nevet. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy miért kívánja bárki feltámasztani a kétezres évek hitvány, ráadásul sokszorosan lesajnált műfaji alakzatát, a „trash” akcióvígjátékot. A Kokainmedve típusú történetek céltalanságuk és tartalmatlanságuk fényében egyedül humorukra támaszkodhatnának. Csakhogy a fékevesztett, obszcén, ún. trash humor legfeljebb akkor vált ki nevetést, ha az ember olyan pokoli állapotba kerül, amikor nem marad számára a világban semmilyen érték vagy jelenség, ami motivációt, értelmet nyújtana számára. A semmin és a semmi tragédiáján nevetni elég szánni való dolog. Ez a szánakozás és üresség, amit a Kokainmedve láttán érez a néző. Mindennek van azonban pozitív oldala. Egyrészt örvendetes, hogy a rossz ízlésű alkotóknak ugyanúgy jogában áll filmeket készíteni, másfelől meglepő módon jelen műből is van mit tanulni. Az első nézettségi statisztikák bizonyítják, hogy a maratoni játékidő és a nyúlfarknyi forgatókönyvek fémjelezte 2020-as években sikeres tud lenni egy kevésbé látványorientált, inkább történetközpontú, fölösleges jeleneteitől megszabadított, feszesre vágott másfél órás közönségfilm. Ha mást nem, ezeket a vonásokat igazán átvehetnének a Kokainmedvéből a kortárs hollywoodi trendeket diktáló műhelyek.
