Pont a minap kevert kisebb port, hogy M. Night Shyamalan azt merte mondani, hogy Hollywood már csak árnyéka önmagának. Tette ezt az a rendező, aki Indiában, egy szülész és egy orvos gyermekeként látta meg a napvilágot, majd Pensylvániában nevelkedett, hogy végül a huszas éveinek végén, Hatodik érzék című művével robbanjon be a filmvilágba. És bár volt néhány mellényúlása (Az utolsó léghajlító és A Föld után), összességében elmondható, hogy legtöbb esetben misztikus témájú, thrillerként vagy horrorként eladott, de valójában komoly mondanivalót és rengeteg emberi drámát tartalmazó művei igazán egyedi színfoltját jelentik az Álomgyár felhozatalának. Szóval van-e joga ilyen kijelentésre és megteheti-e, hogy kritikával illeti a filmes világot? A bemutató végén még erre is visszatérünk.
A látogatás
Wen (Kristen Cui) okos kislány, így mikor vakáció, azon belül pedig az erdőben megejtett szöcske-begyűjtés közben egy idegen férfi, Leonard (Dave Bautista) kezd vele ismerkedni, majd fura eszközökkel felfegyverkezve további három ember is felbukkan, egyből Andrew- (Ben Aldridge) és Eric-apa (Jonathan Groff) felé veszi az irányt, hogy figyelmeztesse őket. Ám hiába a visszafogott ellenkezés, hiába a bezárkózás, a négy hívatlan vendég hamarosan már a kunyhóban áll a székhez kötözött férfiakkal szemben, hogy együtt meséljék el, miért is jöttek: a család mentheti meg az emberiséget a pusztulástól, ehhez azonban áldozatot kell hozniuk, avagy egyikük életét kell adniuk. Ha nem teszik, szörnyű tragédiák és csapások következnek be, melyek végeznek az emberi civilizációval, örök sötétségbe borítva a Földet, hogy végül Andrew, Eric és Wen magányosan éldegéljen romjain.
(Képek forrása: Port.hu és IMDb)
Persze, ahogyan az ilyen helyzetben sejthető, a férfiak nem igazán hisznek a látomásoknak és jóslatoknak, inkább azt gondolják, hogy egy őrült szektával van dolguk, és természetesen eszükben sincs egyiküket feláldozni. Még a szökéssel is próbálkoznak, majd az első meglepetés akkor éri őket, mikor fogvatartóik rituálisan kivégzik a saját társukat, Redmondot (Rupert Grint), hogy utána a TV-t bekapcsolva váljanak szemtanújává annak, ahogy egy földrengés hatására óriási cunami tarolja le a partmenti vidéket, annak minden lakosával és nyaralójával együtt. És bár még ekkor is átverést sejtenek a történések mögött, egy újabb áldozat, majd egy, a gyerekek között halálos áldozatokat szedő járványról szóló híradás után maguk is elbizonytalanodnak arról, mi és miért vár rájuk.
Ház az erdő mélyén
Nagyon féltem attól, hogy a meglehetősen sok mindent nyilvánvalóvá tévő trailer a teljes filmre már nem hagy semmi meglepetést, és bár végül egy kicsit igazam lett, hiszen a történet lényegi részét sikerült nagyjából előre leleplezni, azért a kedvcsináló messze nem mutatta meg, mi minden vár ránk a kicsivel több mint másfél óra alatt. Mert bár az egyértelműnek tűnik, merre haladunk, egy-egy drámai jelenet bőven kárpótol az előre lelőtt koncepcióért, a feszültség pedig így is végig tapintható, szinte már kúszik az ember köré a levegőben, hogy ott aztán jól megtervezett módon fojtogassa. Szóval igen, a trailer sajnos túl sokat árul el, de talán nem is az alaptörténeten van az igazi hangsúly, hanem a hangulaton, a masszív suspense-en, az érzelmeken és a lelki vívódáson, ami minden egyes szereplőt behálóz, majd szegekkel és dróttal köti össze őket egy nem kívánt összejövetelen.
Bár a történet alapjául szolgáló regényt sajnos nem olvastam (The Cabin at the End of the World – 2018, Paul Tremblay), de mindenképpen kíváncsi volnék egy direkt feldolgozásra, mivel a szinopszisnak utánanézve Shyamalan verziója azért idővel igen sok dologban eltér az alapanyagtól, ami egy-egy esetben még keményebb irányba megy el. Persze kemény helyzetekből így sincs hiány, elvégre gondoljunk csak bele bármelyik szereplő helyzetébe: egyik szerepkör sem lehet egyszerű vagy könnyű, miközben megállíthatatlanul zajlik a cselekmény. Ráadásul a színészek lényegében egytől egyig hozzák nemcsak az elvárt szintet, de lényegében mindazt, amit hozzá is tehetnek karakterükhöz, pedig annyira sok mindent nem tudunk meg róluk. Ifj. Jászai László hangja ráadásul hihetetlenül sokat hozzátesz Dave Bautista megjelenéséhez, ezzel még jobban árnyalva a képet. A rendezés a direktortól megszokott minőséget és stílust képviseli, időnként elidőzve a kevésbé vagy egyáltalán nem fontos részleteken, a zene pedig kiemelten jó, érdemes a stáblista alatt üldögélve még kicsit átadni magunkat a meglehetősen komor, fenyegető dallamoknak.
Mindent összegezve számomra a Kopogás a kunyhóban majdnem Jelek-szintű élmény volt, ami az egyik kedvencem Shyamalan filmjei közül, és az egyetlen, amit igazán sajnáltam, hogy csavart nem igazán tartalmaz, ami azért már a direktor védjegyévé vált (ikonikus feltűnései mellett, amivel persze ezúttal is találkozhatunk). Első megtekintése után úgy érzem, sok-sok fontos elem van benne, ami mellett az ember hajlamos elsiklani, pedig komoly jelentéssel bír, ezeket pedig majd egy második-harmadik filmnézés tisztázza le. Nem mellesleg azt gondolom, hogy bármilyen oldalról is közelítünk, a film nem tartalmaz túlzó, kellemetlenné váló jeleneteket, pedig olyan témák is felbukkannak benne, amelyek bármely politikai vagy hitvallási rendszer felől érkezők esetében hatalmas vitákat és eltorzult indulatokat képesek generálni. Kicsit még emésztenem kell a látottakat, de továbbra is hiszem, hogy M. Night Shyamalan még mindig az egyik legszínesebb fantáziával bíró, legegyedibb rendező ma Hollywoodban, akinek nemcsak joga bírálni a rendszert, de kutya kötelessége is, ha már egyszer ennyire egyéni látásmóddal rendelkezik.
- Kopogás a kunyhóban (Knock at the Cabin)
- Rendező: M. Night Shyamalan
- Játékidő: 100 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2023. február 02.
- Forgalmazó: UIP Duna Film
