Damien Chazelle a Whiplash és a Kaliforniai álom (La La Land) után ismét a szórakoztatóipar színfalai mögé kalauzolja a közönséget, zenés tartalommal megerősített rendezése azonban sok újdongsággal szolgál. A mindössze harminchét éves alkotó ezúttal minden szempontból grandiózus és önmagán túlmutató mű készítésére vállalkozott, ami legalább két nagyszabású filmre elegendő nézőpontot, történetet és hangulatot kínál. Chazelle tulajdonképpen – Milos Forman módjára – mindig ugyanarról beszél, mégsem unjuk, mert ugyanannak a dolognak különböző oldalait tárja elénk és széles eszköztárral fejezi ki magát. Csütörtökön debütáló munkája összefogja korábbi műveit és néhány friss elemet helyez melléjük. Míg a Whiplash dobosának pokolra kellett menni, hogy elérje célát, a Kaliforniai álom párosa pedig szerelmét áldozta a sikerért, a Babylonban feltűnnek az előbbiek főhőseire emlékeztető karakterek, illetve más életutak is: a három kiemelt karakter például könnyedén jut a legmagasabb csúcsra, hogy aztán mindenkinél nagyobbat zuhanjon a semmibe. Chazelle friss rendezése az emelkedés-bukás élményén vezet keresztül, és bár első megtekintésre is átfogó élményt nyújt, teljes átéléséhez többször érdemes lesz megnézni.
(A kép forrása: Port)
C'est La Vie
Sok visszaemlékezés állítja és tények özöne támasztja alá, hogy a húszas évek jelentette Amerika és a modern világ első fülledt, gátlástalan korszakát. A Babylon ebbe az időszakba, Hollywood aranykorába vezeti nézőit, hogy aztán a konzervatív fordulat, a szexuális prüdéria, a korabeli politikai korrektség és a kicsapongó sztárok eltörlésének éveiig vezesse a cselekményt. Kínálja magát, részben ezért készült a film, hogy a látottakat összevessük a közelmúlt eseményeivel. A Babylon szépen mutatja be, hogy a világ sok tekintetben nem változik, ciklikusan ismétlődnek hasonló tendenciák, események és életutak. A rendező úgy véli, el is hangzik az egyik jelenetben, hogy itt mindannyian valami nagyobbnak vagyunk a részei, a korszellemet nem mi formáljuk. A szabados és szigorú idők, az együttműködésre hívó és radikális forradalmi évek éppúgy váltakoznak, ahogy a világot formáló személyek cserélődnek. Személyiségünkből fakad, hogy melyik világkorszak fogaskerekeibe illeszkedünk, de egyszer mindenkinek eljön, aztán el is múlik az ideje. C'est La Vie – Maupassant könnyedségével szól a film egy bulvár firkász hangján: szerencsés ember az, aki az adott pillanatot megragadja, és legalább abban a rövid időben örökéletűt alkot.
(A kép forrása: IMDB)
Hollywood és a maffia
Damien Chazelle maratoni hosszúságú rendezésének egyik szeletét a sztárok és a maffiózók összevetésére használja. A show és a bűnözés világának csúcsán egyaránt kevesen, a kíméletlen alkalmazkodók tudnak sokáig fennmaradni, a többséget azonban gátlástalansága lövi fel hirtelen a csúcsra és rúgja is le onnan, mielőtt az illető feleszmélne. A közel keretes dramaturgiai szerkezet mindennél inkább jelképezi a fenti párhuzamot. Vadállatokkal fűszerezett, féktelen mulatással indul és zárul a történet. Előbb Hollywood krémje, a végjátékban bűnözők teszik ugyanazt (ennek tükrében különösen érdekes, hogy Klasszikus Hollywood hedonizmusáról pont Mario Puzo film alapjául szolgáló regénye, a Keresztapa vallott ilyen nyíltsággal). Szimbolikus, hogy ártatlan törvénysértéssel és lefizetéssel kezdődik a sztori, majd az illegalitásba jutunk vissza, csak a művészek könnyedségének a helyébe maffiózók könyörtelensége lép. Ami először viccesnek és izgalmasnak tűnhet, a Tobey Maguire köré szervezett epizódban a filmtörténet egyik legocsmányabb jelenetsorába fordul. Hőseink éppúgy esnek ki a hollywoodi paradicsomból, ahogy az alvilágban szokás. Aki megérti, hogy az ideje kitelt és elfogadja az élettől a szerény második esélyt, tovább élhet, aki nem ismeri fel a változás szükségét és egyes helyzetek tétjét, holtan végzi. Érdekes adalékot nyújt Chazelle Tarantinótól látványosan megihletett rendezése a Ponyvaregény konklúziójához.
(A kép forrása: We Got This Covered)
Hollywood pátosztól könnyes kritikája a bukás utánig vezet
A Babylon valójában az Édes élet és Az ír koncepcióját fűzi össze. Történetüket egyáltalán nem másolja, de egyértelmű párhuzamok vonhatók. Először a külső szemlélő szenvtelen eseményábrázolását, szép és durva események drámaiatlanított bemutatását látjuk, a játékidő végső harmadában viszont hosszasan követjük hőseink alászállását. Vagyis nem ott ér véget a film, ahol a legtöbb történet lezárul, hanem fél-háromnegyed órát időzik a bukás időszakában. Az Édes élet a klasszikus világ romlására és a sztárok üres, szennyes életére koncentrált, itt a kritikába pátosz vegyül. A hedonista, felszínes, hazug, de kulturális csúcsteljesítményekre képes Hollywood számtalan semmirekellőt, kalandort, valamint született tehetséget vonultat fel. Ezt a kettősséget dramaturgiai eszközök színes palettájával tárják elénk az alkotók. Mintha tucatnyi különböző filmet látnánk, az egyes építőkockák mégis szervesen egybefolynak. A cselekmény nagyobbik szelete nem hagyományosan történetmesélő, célorientált módon építkezik – már csak témája miatt is a Volt egyszer egy… Hollywood három karakter útját követő dramaturgiájára emlékeztet –, ám a történet végül egységes egésszé szerveződik. Sőt a finálé több kisfilmes vagy novella tömörségű epizódot rejt, amik látványosan emlékeztetnek Scorsese, De Palma és Coppola filmjek csúcsjeleneteire.
(A kép forrása: Collider)
Összegzés
A Babylon átfogó történet nyújt, de formailag is összegzi, csokorba gyűjti Chazelle jellegzetes szerzői fogásait. A több mint három órás mozi felvonultat hatalmas, szemfényvesztő díszletek között zajló musical-betéteket, illetve egyszerű, zárt szituációs, párbeszédre alapuló jeleneteket. Látunk intenzív kameramozgásokat, a megszokottnál dinamikusabb, gyorsvágásos montázsszekvenciát, valamint szépen megfestett, kitartott kompozíciókat. Természetesen kiemelt szerepet élvez a zene, de a bőség zavarában nehéz volna egy jellegadó dalt választani. Ismét felcsendül egy szép, de nem giccses zongorás dallam, ami a Kaliforniai álom, Fellini és Zeffirelli munkáihoz hasonlóan azon nyomban beleég a fülünkbe. Emlékezetesek maradnak a nagyzenekari részek is, annál inkább, hogy ezek nem pusztán illusztráció gyanánt szolgálnak, hanem konkrét üzenetet hordoznak. Néhány hedonista jelenet a mai rave partik világát idézi meg. Ugyanazt a beat-orientált, egyszerű dallamok ismétléséből építkező elektronikát halljuk, ami a mai bulikat szervezi, csak épp a húszas évek hangszerelésében. Chazelle ezzel a húzásával nemcsak a történet által, hanem mélyebb szinten is kifejezi véleményét, miszerint ugyanannak a körforgásnak vagyunk a részesei, csak az évszám, a szereplők és a díszletek változnak. Hogy ezt ízig-vérig XXI. századi dalnak a húszas évek zenei közegébe simításával közli, páratlan húzás.
Az elmúlt években több film is érintette a sztárság színfalai mögötti világot. Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodja alulnézetből mutatotta be ezt a világot, aminek a felső szintjére hőseink a cselekmény ideje alatt nem tudnak belépni. Fincher Mankje bevezetett az elitbe, a címszereplő azonban nem tudott hasonulni ahhoz a képmutató világhoz, ezért végül kihullott onnan, mint a Babylon sztárjai. Chazelle rendezése szélesebb horizontot húz: a felvezető utat, a fénykort, a fokozatos leépülést, sőt egy túlélő esetében még a ragyogástól távol került időszakot is látjuk. Annak ellenére, hogy sok szálon fut, több karakter körül forgolódik a cselekmény, nem esik szét a produkció. Három óra színes szórakozásnak válunk részesévé, ami alatt lehet nevetni, az események sűrűjébe vágyni, a látottaktól elhidegülni, a megállás nélkül zakatoló történet tanulságain gondolkodni, a fináléban meghökkeni, sőt kicsit félni, végül pedig búslakodni vagy könnyezni. A Babylon a sztárok, a tehetségek, az ösztönös zsenik, a befolyásosak és a világot alakító személyek körül forog. Őszinte ámulatból undorba vált, majd a távolságtartás pillanataiból újra a rajongás állapotába kerül, ennek a világnak mindkét arcát megvillantja. Hatalmas patetikus-idealista, egyben kíméletlenül realista tabló, ami egyszerre kelt zsigeri érzelmeket és vezet filozofikus hangulatba. Az olyan apró komikus utalások özöne pedig csak hab a tortán, minthogy a magyar és talján kultusztól fényes Hollywoodban Brad Pitt karaktere olaszul beszél…
