Amikor Tarantino Vérfagyasztójában – felütés gyanánt – a gyilkosságok után takarító cég állásinterjújára érkezik Gabriela vagy a Sírhant művekben először betekintést nyerünk a boncmesteri laborba, azonnal izgalommal tölti el a nézőt, hogy hova is lyukad ki végül a történet. Hasonlóképp különleges Madarász Isti élet és halál misztikus határmezsgyéjén futó rendezése. A főhős mindössze pár percnyi játékidő leforgása alatt felbosszantja boszorkány nevelőanyját, biciklivel elüt egy lányt, azonnal udvarolni kezd neki, majd a hullaház portájára vezet az útja, ahol később sem az éjjeli kísértetjárás, hanem a buszbalesetben elhunyt Ági holttest borzolja az idegeit. Innentől kezdve tulajdonképpen elég kiszámíthatóan alakul a sztori, a film mégis az elsőtől az utolsó kockáig képes lekötni az ember figyelmét. Az ötletes emberi, démoni és állati karaktereknek, illetve a magyar filmek viszonylatában szokatlanul vicces szövegkönyvnek köszönhetően egyszerűen jó nézni az Átjáróházat. Mit számít, hogy zavaros állításokat tesz a szerelemről, ha végső soron hihető Ági és Krisztián románca. Ilyen boszorkányos körítés mellett még egy romantikus vígjáték sem tűnik műanyag produkciónak. A kétbalkezes főhős önmagában elnyeri a közönség rokonszenvét. Szórakozott és naiv természete miatt hamar megkedveljük, a poharat leverő, de a levegőben el is kapó chaplini figura lép a vászonra. Utólag mondhatjuk, hogy érezhetően kevesebb vizuális effektre jutott pénz, mint egy amerikai fantasy-ben, csakhogy a látottaknál nem is kíván sokkal többet a néző a vetítés alatt. Az alkotók kiválóan osztották be a rendelkezésükre álló költségvetést. Ahol lehetett, kísérteties helyszínekkel és kreatív díszletekkel (esetleg állatokkal és szalmával) váltották ki a trükköket. A fináléra tartogatták a megfelelő látványelemeket, amikben egyáltalán nem kell csalódnunk, még egy kifejezetten feszült labirintusjelenet is született. Apró hibái ellenére fordulatos és színes produkció képe marad a néző emlékezetében.
(A kép forrása: Port.hu)
Madarász Istinek először sikerült magyar méretre szabnia filmjét. Rendkívül elhivatott rendezőről, interjúi alapján megveszekedett filmrajongóról beszélünk, aki alaposan utánajárt, hogyan dolgoznak Hollywoodban és a hazánkba látogató nagyprodukciók forgatásán igyekezett ellesni a „profik” fogásait. Bemutatkozó rendezése, a Hurok nem arathatott átütő sikert, mivel viszonylag alacsony költségvetésből és kevés kirívóan saját megoldással próbált egy tengerentúli receptet, az akciófilmet másolni. Egy szerelem gasztronómiája című gasztro-romkomja már közelebb járt a célhoz, amennyiben külalakját tekintve nem tűnt gyengébbnek a hasonló nyugat-európai filmeknél. Budapest jellegzetes íze azonban hiányzott a műből, holott az ilyen típusú nyugati filmek sajátja, hogy bemutatják a cselekmény otthonául szolgáló várost vagy természeti közeget, legyen szó Párizsról, angol kistelepülésről vagy a skandináv farmer világról. Nem mellesleg a sztárséf főhős világa és csillogó-villogó lakása teljesen idegenül hatott a magyar valósághoz képest. Madarász Istinek azonban sikerült megoldást találni arra a problémára, amire nagyjából fél évszázada képtelen adekvát választ adni a legtöbb magyar rendező. Nevezetesen, hogy hogyan készítsünk a külföldi átlagnál lényegesen kevesebb pénzből a közönség érdeklődésére számot tartó populáris filmet. A válasz nagyon egyszerű (a kivitelezés persze nem az): Hollywood másolása helyett a magyar populáris mítoszok univerzumába, esetleg a valóságtól elemelkedett világba kell beilleszteni a különböző műfaji történetsémákat. Az Átjáróház mindkét kínálkozó lehetőséggel élt. Meg sem próbál olyan technicizált vagy szirupos lenni, mint Hollywood, hanem hazai terekben, felismerhető magyar karakterekben, illetve téren és időn kívüli mágikus mitológiában játszódik. Továbbá jókora humoros éllel, túlzásokkal fűszerezi a természetfeletti alakok személyiségrajzát.
Talán nem annak szánták, az Átjáróház mindenesetre meglehetősen rendhagyó közönségfilm. Egyedisége miatt válik bájossá és szerethetővé. Szatirikus hullaházas történetben, fekete komédiában nem annyira a külsőségek számítanak, mint a hi fi hollywoodi akciómozik világában. Bármilyen groteszk díszlet és karakter elfér a történetben, ami segíti a közép-európai alkotók helyzetét. Halottak, boszorkányok és kecskék közt nem bántó, hogy a magyar hétköznapokból nem igazán tudunk olyan mismásolást, kiskapuzást megvető, határozott morális kiállású, tettre kész, szent vágyait amerikai álom módjára végrehajtó hősöket kiállítani, mint amit a legtöbb populáris filmműfaj, általában az archetipikus történetek és népmesék megkívánnak. Az életre kelt hullák és elintézetlenül maradt ügyeik, bosszúvágyuk, szerelmeik rendre színesítik történetet, nem keltenek olyan primitív vagy művi hatást, mint a kilencvenes-kétezres évek hazai tömegfilmjei. Az árva útkereső fiú és a színes hajú bölcsész lány alakja Magyarországon ismert karakterek, tökéletesen romantikus párt alkotnak együtt, szívesen nézi őket az ember. Galla Miklós groteszksége és Árpa Attila fennhéjázó karaktere egyaránt jól mutat a vásznon. Kritikusan megjegyezhetjük ugyanakkor, hogy ismét akad egy kádári-szocialista múltja fölött humorosan nosztalgiázó kisember figura, ami Madarász Isti műveiben visszatérő elem. Jó lenne végre nem megengedő félmosollyal viccelődni a diktatúra, a kiskapuk, a modernizációs versenyben való súlyos leszakadás és az igénytelenség korának emlékein a hazai filmekben. Előbbi vonása ellenére az Átjáróház bájos és szellemes alkotás, olyan romantikus vígjáték, amilyet biztosan nem láttunk eddig se magyar, se külföldi alkotótól. Nem véletlen a napokban támadt széles körű érdeklődés iránta. Olyan film született, amin a legkülönbözőbb beállítottságú nézők is biztosan jól szórakoznak majd a moziban.
