Vannak olyan filmek, amik láttán őszintén adózunk az alkotóknak és tesszük fel izgatottan a költői kérdést, hogy mégis kinek jutott eszébe ilyen eredeti ötlet. Jelen esetben az, hogy nárcisztikus párról, különösen a beteg lányról szóljon egy teljes film. Azért csak felmerül az emberben, hogy személyes élményből, esetleg haragból táplálkozik-e Kristoffer Borgli rendezése. Elsőre talán túlzónak, a fantázia morbid, groteszk játékának tűnhet a történet, aminek során egy fiatal lány csupán egy kis figyelemért, telefonhívásokért, fotózásért, újságcikkért halálközeli állapotba hajtja magát. Pedig valójában nem is tűnik hihetetlennek a koncepció. Hány szemfényvesztő, exhibicionista szélhámos lépett színre akár csak az elmúlt száz évben, akik talán életük korai szakaszában le is buktak a nyilvánosság előtt. Ez a fajta törtető nárcizmus – a főhősnő kivételesen sérült, patológiás eset – hasonló jelenség, mint a mérhetetlen hatalomvágy vagy a szakadatlan karrierizmus. Tudjuk, hogy ezek léteznek, és aki szenved ezektől, jóformán bármire képes. Akármilyen abszurd dolgok is történnek a filmben, a forgatókönyv tulajdonképpen nem túloz. Nem történik benne semmi olyan, amit élő ember ne próbált volna már. Ez egyfelől rémisztőbbé teszi a látottakat, ugyanakkor az is tény, hogy a Rosszul vagyok magamtól sokkal valószerűbb alkotás, mintsem hogy örkényi vagy tarantinós túlzásokba essen. Ez a történet nem paródia, hanem realista mű, ami látszólag írója nagyon pontos élettapasztalataiból táplálkozik.
(A kép forrása: Vertigo Média)
Az első fél órában sokat nevet az ember hőseink kicsinyességén, aztán hamar rájön, hogy a szerző nem kifigurázni próbálja a nárcisztikusokat, hanem tűpontos látleletet ad róluk. Ebben a történetben nem az a legfurcsább, hogy valaki nem átallja saját szép, fiatal bőrét szétmaratni (talán erre mondják, hogy a fél karját odaadná valamiért). Még csak nem is az a legborzasztóbb jelenet, amikor a „barátjából” kierőszakolt, törődést kifejező szavak hallatán próbál szexuálisan kielégülni. A legszörnyűbb az a tény, hogy párja pontosan tisztában van barátnője tettetésével, hazugságával, mégis mellette marad. Semmiféle empátia nincs köztük, kizárólag a versenyszellem teszi őket szövetségessé. Semmilyen hétköznapi tulajdonságuk vagy természetes érdeklődési területük nem tárul fel a másfél órás játékidő alatt. Nem is látjuk őket érdemben beszélgetni, hiszen nem a közös lelkület miatt vannak együtt. Szövetségesek a figyelemhajhászásban vagy a jószándékú haverokkal szemben (mert barátaik nincsenek), akikben könnyű lelkiismeretfurdalást kelteni, ha csak egyetlen pillanatra nem rájuk figyelnek minden megfeszített erejükkel. Egyúttal érdemes kiemelni azt is, hogy a film éles kritikát fogalmaz meg az áldozat szerepben tetszelgőkkel, illetve a hamis áldozatiságot fetisizáló médiaelittel szemben. Érdemes elgondolkodni, hogy a közösségi oldalakon tett széles politikai kiállások a tőlünk beláthatatlan távolságra lévő meghurcoltakkal szemben vajon mennyire számítanak őszinte gesztusnak. A Rosszul vagyok magamtól frontálisan támadja a hiperérzékenység és „nekem jár-tudat” XXI. századi mítoszát, anélkül, hogy bármilyen valóban sértett vagy elnyomott csoportot bántana.
A kortárs közönség a társadalmi feszültségek feldolgozása gyanánt főleg rendszerkritikus disztópiákat szeret nézni. Az idei moziszezonban például A szerelem háromszöge, a Nincs baj, drágám és A menü egyaránt az emberi gyengeségeket nagyította fel, illetve gátlástalan karakterek nagyon szélsőséges tombolását mutatta be. Utóbbiak láttán azonban pontosan tudta a közönség, hogy a merev társadalmi keretek között ritkán történhet csak olyan kicsapongás, mint a mozivásznon. Utóbbiak polgárpukkasztó, sikamlós művek, mégsem olyan mellbavágók, mint a teljesen hitelesnek mondható Rosszul vagyok magamtól. Kristoffer Borgli rendezése annyira eredeti ötleten nyugszik és olyan kirívóan, fájdalmasan életszerű történet, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Lesz, akinek megüli a gyomrát, de nem azért, mert liter számra folyik benne vér vagy explicit külsőségekben tobzódik. Ha szétnézünk a nyilvános szereplést minden egyes ember számára biztosító, sőt arra ösztönző internet világában, nyugodtan mondhatjuk, hogy korunk népbetegsége a nárcizmus. Gondoljunk bele, hányan képesek percenként ellenőrizni a telefonjukat, hogy új képük éppen mennyi lájkot szerzett. Az semmivel sem szélsőségesebb viselkedésmód, mint amit a filmben látunk. Ezért igazán visszataszító, egyben roppant tanulságos és aktuális a Rosszul vagyok magamtól.
