Sokfelé olvasható, milyen lapos és jellegtelen lett Guy Ritchie új rendezése. A film, amit annyian vártak impozáns színészgárdája, megnyerő előzetese és az Úriemberekben látott megújult erő láttán. A kritikus hangoknak részben igazuk is van, de csak részben: a Fortune hadművelet lehetett volna zseniális szatíra, de csak felszínes ujjgyakorlat maradt. Az ezredforduló legtehetségesebb rendezőjének 2019-es gengsztermozijával sikerült bebizonyítania, hogy továbbra is képes erős állításokat tenni az angol társadalom állapotáról, kemény helyzetjelentését pedig a rá jellemző nyelvi bravúrokkal és sok párhuzamos montázzsal fűszerezett akció-/gengszterszatírába önteni. A hollywoodi és független produkciók közti ingázásra szakosodott alkotó friss rendezése a Blöff és az Úriemberek képviselte szerzői vonal folytatásának tűnt, valójában azonban csak töredékesen hordozza Ritchie legkedvesebb stílusjegyeit. A Fortune hadművelet rendkívül felszínes, különösebb társadalmi mondanivalót és Ritchie-s „szociovázlatot” nélkülöző film, ami ráadásul semmilyen új megoldással nem gazdagítja a kémthriller műfaji eszköztárát. A direktor előbbivel lemondott egyik legfontosabb szerzői kézjegyéről, a társadalom szélére szorult vagy a szürke zónából a törvényesség felé igyekvő társadalmi csoportok autentikus bemutatásáról. Mondanivaló híján pedig mélyebb tartalom nélkül maradtak az elnagyolt karakterek és szüntelen záporozó szarkasztikus beszólások, angolos understatementek (cinikus, szándékolt meg nem értést tükröző egysorosok). Drámai-társadalomkritikus mondanivalót egyedül a lezárásnak szántak volna, ami azonban közelről sem kavarja fel úgy az ember gyomrát, mint a rendező korábbi mesterműveinek csúcsjelenetei, például amikor gengsztertörténetei végén áruláson fogtak egy-egy karaktert.
(A kép forrása: Port)
A Fortune hadművelet csöppet sem mutat túl önmagán, funkció nélkül arcoskodó, folytonosan humorizáló figurákat látunk a vásznon. Ennek ellenére állíthatjuk, hogy az egyik legizgalmasabb és leghumorosabb kémthriller, ami valaha készült. Guy Ritchie egy dolgot mutatott meg ezzel a művével: tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy Sean Connery és Roger Moore típusú James Bond filmet rendezzen. Ez a produkció A mások élete típusú nyomasztó kémtörténetek viszonylatában teljesen üresnek hat, ellenben a legmagasabb fordulatszámra járatott Bond recept, ami jóformán az elsőtől az utolsó pillanatig székhez szegezi a nézőt. Cél nélkül dörög, viszont kétségkívül szórakoztató a cinikus angol humort sötét beszólásokkal vegyítő stílus. Az ember kifogása csupán annyi, hogy a kiszámíthatatlan, feszült suspense szituációk és az egyszeri poénok mögött nincs más réteg. Hugh Grant és Aubrey Plaza perszónájára fel lehet(ett volna) építeni egy sziporkázó pszichológiai adok-kapok sztorit, a rendező viszont ezúttal mintha nem akart volna a habkönnyű akcióélménynél többet adni. Tavaly Nicolas Cage főszereplésével próbálkoztak hasonlóan könnyed önparódiába bevonni a közönséget – Guy Ritchie rendezése annál lényegesen humorosabb, rockosabb és thrilleresebb élménnyel szolgál, ám tartalom híján a stílus vajmi kevés ahhoz, hogy klasszikussá emeljen egy művet. Az ember garantált elégedettséggel távozik a moziból, amikor megkapja soros „Guy Ritchie-humor adagját”, utólag viszont nagyon bánja a koncepcióban rejlő lehetőségek kihasználatlanságát.
(A kép forrása: Forum Hungary)
Nehéz eldönteni, hogy Guy Ritchie friss rendezését egyszerű ujjgyakorlatnak szánta, vagy a filmipart leleplező, a kémthrillerek elrugaszkodottságát parodizáló és a brit kapitalizmust kifigurázó opuszt akart készíteni. Előbbinek fájóan pezsdítő és humoros próbálkozás a Fortune hadművelet, utóbbi mércéjével viszont rendkívül felszínes. Francois Truffaut az ilyen alkotásokat nevezte beteg nagy filmnek, amik hordoznak bizonyos kiemelkedő vonásokat, stílusukkal lenyűgözhetnek sok nézőt, mégis látványos hiányosságokban szenvednek. Guy Ritchie-nek karrierje során ez már a sokadik hasonló munkája, amiben vagy a vágás kiemelkedő, vagy egyes jelenetek forgatókönyve sziporkázó, esetleg a párhuzamosan futtatott cselekményszálak snittelése, dramaturgiája, időkezelése pazar, összességében azonban a film nem áll össze egységes egésszé. Tulajdonképpen háromszor sikerült csúcsra járatnia saját, nagyon is vonzó stílusát: pályája kezdetén, illetve legutóbb az Úriemberekkel. Színészvezetés, vágás és jelenetírás terén továbbra is az egyik legösztönösebb alkotónak számít, aki azonban sokszor nem hagy elég időt ötletei érlelésére. A Spíler, a Sherlock Holmes és a Fortune hadművelet mind hordozták a potenciált, hogy naggyá váljanak, sőt önmagukban rendkívül szórakoztató filmek, igazán kiemelkedővé viszont csak erősebb mondanivaló és lényegesen hosszabbra engedett forgatókönyvfejlesztés révén válhattak volna. Ritchie az egyik legünnepeltebb rendező lehetne, ha tömérdek ötletét nem szórná szét futószalagon gyártott munkái között, hanem Tarantino, Fincher és Nolan példáját követve hagyna néhány évet tervei csinosítgatására. Végső soron akkor kezdene forgatni, ha legkiválóbb mozijait idéző erős mondanivalója támad. A Fortune hadművelet féktelenül szórakoztató annak, aki kedveli Aubrey Plazat és az angol humort, illetve szeret gyönyörködni a dramaturgiai megoldásokban. Csak épp lehetett volna korszakos kémszatíra és filmipari paródia is, ha több év munkáját ölik bele.
