Az altesti humorral vagy betegség-tematikával operáló hollywoodi vígjátékok hagyományosan nem tartoznak a tengerentúli filmipar legkifinomultabb alkotásai közé. Sőt a műfaj kétezres évekbeli gyöngyszemei térdig gázoltak a trash mocsarában, ami láttán az igényes néző kétségbeesésében a legközelebbi artikulálatlan művészfilmre rohant volna át, csak hogy megszabaduljon primitív poénoktól. Azóta nagyot fordult a világ, hiszen a politikai korrektség és a kultúránkat egyre inkább behálózó sterilitás és uniformizálódás jegyében kevesen mernek pikáns témákat érinteni nyilvánosan, vagy akár csak sötét gondolataikról és testi betegségekről vallani másoknak. Pedig ezek kimondása a kényszerű elfojtásnál sokkal egészségesebb megoldás. A társadalom szemében gusztustalannak ítélt, esetleg kínos vagy halállal és szexualitással kapcsolatos félelmeinket, illetve gyarló vágyainkat fel lehet és kell dolgozni nem pusztán tragikus, hanem gátlásokat enyhítő, humoros formában is. Erre a kivételesen nehéz feladatra vállalkozik a Gátlástalan örökösök, aminek címszereplői egy mogorva, zsémbes rokon halálos ágyánál gyülekeznek a hagyaték reményében. Csakhogy a történet végére nem jutunk el semmilyen konklúzióig, feloldásig.
(A kép forrása: Port)
A Gátlástalan örökösök ötletes, hangulatos animált főcímével máris megnyeri magának a nézőt, hogy aztán a közepes színvonalú forgatókönyv és az erkölcsileg megkérdőjelezhető lezárás lerombolja a produkcióban rejlő lehetőségeket. Az improvizációra alkalmas és burleszkbe hajló szituációkban villogó színészgárda magasra teszi a lécet, a humor viszont alacsony nívón mozog. Amit látunk, az a társadalomkritika és a polgárpukkasztás félreértése. A csúnya szavakban, meztelen testrészekben, emberi nedvekben az lehet vicces, amihez képest elhangoznak vagy felbukkannak. Petronius Satiriconjában akár a halott testét is felfalnák az örökösök, csak hogy pénzhez jussanak, amihez hasonló morbid szituációnak közelébe sem kerülünk az egyébként csöppet sem visszafogott nyelvezetű film során. Lényegesen élesebb jeleneteket, kevesebb bugyutáskodást és több erkölcsi határhelyzetet tárhattak volna elénk az írók. A téma lényegében kiapadhatatlan forrása a megbotránkoztató szituációknak, a másfél órás opusz azonban kisiskolás módjára megelégszik a csúnyának tartott szavak ismételgetésével, anélkül, hogy nehéz döntéshelyzetekbe hozná hőseit. Alig tudunk meg valamit az egyes karakterekről, pedig Toni Collette és Anna Faris különösen alkalmas volna néhány szócsatára és egy pszichologizáló keserédes színdarab főszerepeire.
A film legsúlyosabb hibája, hiányossága, hogy végül nem emeli igazabb, harmonikusabb szintre hőseit, a karakterek szinte nem fejlődnek szemernyit sem. A féktelen Beatrice, aki férje helyett a pénzt választja, a zárlatban közli, hogy őt bizony ilyennek kell elfogadni, míg a perverz unokatesó a búcsúzáskor is épp úgy próbálja felszedni közeli női rokonait, mint teszi a nyitányban. Még a valamelyest nézői azonosulásra hívó főhős duó is körmét rágva várja a végrendelet felolvasását, miután halálra sokkolták nagynénjüket – utóbbit legalább nem szándékosan tették. Toni Collette karaktere mintha egy ponton megvilágosodna, előzmények nélkül rögtönöz egy morális jellegű felvilágosítást rokonai számára, hogy aztán az utolsó snittben ugyanott folytassa a pénzhajhászást, ahol félbehagyta. Természetesen az „ő már csak ilyen” felkiáltás jegyében lehet viccelődni rajtuk, karikírozni a perverz uncsi tesót, a fukar öregasszonyt és a többi nagyon is emberi karaktert. A tanulságokat, az erkölcsi fejlődést és legalább a főhős megigazulását mégsem szerencsés megspórolni a történetből. Az alkotók mintha kötelesség gyanánt tettek volna néhány etikus elszólást és beismerést a zárlatba, végső soron viszont rettenetes üzenettel engedik haza a nézőket. Csak az alpári és prosztó humorban való fürdőzés élménye marad az emberben a legördülő stáblista láttán. És még abból sem a legszaftosabb fajta.
