Könnyed humorból nem szenved hiányt az újévi mozikínálat. A Fortune hadművelet felszínes kémszatírával, a Gátlástalan örökösök a címében sugallt obszcén poénokban elmerülő történettel szolgál, csütörtökön pedig vászonra kerül Az ember, akit Ovénak hívnak című svéd dramedy (tragikomédia) amerikai feldolgozása. Az ember, akit Ottónak hívnak pontosan olyan, mint a legtöbb remake: korrekt iparos munka, viszonylag csupasz, ütemtervszerű átvétele az eredeti műnek. A történet középpontjában mogorva, szabályok megszegői után kényszeresen leselkedő, autisztikus mérnök áll, aki felesége korai halála és nyugdíjazása után öngyilkosságot kísérel meg. Csakhogy az idegesítő szomszédok kotnyeleskedése és segítségre váró problémái miatt sosem képes végezni magával, akármilyen válogatott eszközökkel próbálkozik. A tengerentúli produkció összességében nem túl maradandó, a koncepcióban rejlő lehetőségeket csak mérsékelt kreativitással kiaknázó, de kellemes élményt nyújt. Látszik, hogy nem eredeti forgatókönyvről van szó, az írók alig mertek eltérni a történetváztól, és a kötelező elemeken túl valami életszerű szituációt belerakni a műbe. Ettől függetlenül kellemesen csordogáló rendezés született, aminek főszerepére keresve sem találhattak volna Tom Hanks-nél alkalmasabb színészt. Ügyesen hozza azt a karaktert, akit mindig is játszott: a szinte érzelemmentes, gesztusokkal fukarkodó alakot. Ottó leplezetlen másolata Forrest Gumpnak – sajnos a film közel sem olyan színvonalas, mint 1994-es elődje.
(A képek forrása: Port)
Túlzás lenne azt állítani, hogy sziporkázik a főhős, Hanks alakítása és a film humora azonban szórakoztató, egyértelműen a produkció legerősebb pontja. Azok a találó hétköznapi, emberi szituációk viszont nagyon hiányoznak a forgatókönyvből, amik egy kis életet lehelhetnének a cselekménybe. A szomszédi vagdalkozás kissé mondvacsinált, nyers, steril a filmben. A jobbféle szomszéd-komédiák (pl. A szomszéd nője mindig zöldebb) természetes riposztjai helyett nem a leghitelesebben előadott burleszk betéteket látunk. Nagyjából kiderül, hogy Ottó miért neheztel a világra, ám ezeket inkább saját visszaemlékezéseiből és monológjaiból, mintsem konfliktushelyzetekből ismerjük meg. Helyesebb volna az élet nagy igazságait és szépségeit nem kereken kimondatni a hősökkel, hanem jeleneteken keresztül konklúzióra jutni. Alapvetően a giccs határán táncol a sztori, amikor pedig a konfliktusok helyett már csak azok boldog feloldását látjuk, különösen szirupossá válnak a látottak. Az autisztikus hős érzelmi oldalának megvillantásához szükségszerűen hozzátartozna mélyebb tragédiák részletezése vagy feloldhatatlan, fájdalmasan realista helyzetek bemutatása, mint teszi azt a Forrest Gump és az Esőember. Jó volna többet látni a filmben sokszor emlegetett „puccsról”, valamint Ottó és néhai felesége közös életéről, egyáltalán, hogy mi kötötte össze a szociális problémákkal küzdő fiút és a rendkívül érzelmesnek és nyitottnak mutatkozó lányt. Végül az amerikai társadalmat felemelő szabályok és hagyományok átalakulásában, általában a modernitás, az öregség és a betegség kérdésében is jobban elmerülhetett volna a film, ha már látványosan érinti ezeket a témákat. Összehasonlításképp: a Gran Torino és a Schmidt története lényegesen szellemesebb párbeszédekből, illetve élesebb, ércesebb, akár fájdalmasabb jelenetekből épült fel.
Az ember, akit Ottónak hívnak szinte minden vonatkozásában közepes film. Elhangzik néhány találó poén, egyszer-egyszer elérzékenyül vagy a pénzsóvár ingatlanosok láttán dügbe gurul a néző. Nagyon ígéretes az alapszituáció, de a remake nem tesz hozzá az eredeti műhöz, sőt szárazabb, lassabb és fantáziátlanabb annál. Sok komikus szituáció, például a rideg hősre akarata ellenére akaszkodó CGI-macska, sablonos, erőltetett. A drámaiságot jól megírt szituációk helyett érzelgős vallomások hivatottak kiváltani. Mondanivalóját tekintve is akad némi zavar, hiszen a mézes-mázos hangú szomszéd, a kétbalkezes bevándorló család és a szenzációhajhász influenszer – komolyabb felvezetés nélkül – végül együtt vígad a barátságtalan Ottóval. Azt ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy a láthatatlan rendezés és vágás jóvoltából gördülékenyen folynak a jelenetek. Egyvalamiben pedig biztosan kiemelkedő a film: a kultikus Thomas Newman Sírhant műveket idéző főcímzenéje, valamint egy Kate Bush dalbetét érzelmileg közelebb húzza a közönséget a látottakhoz. A nyolcvanas-kilencvenes évek igényes nyelvezetű, társadalmi és/vagy egyéni problémákat érintő, pszichologizáló közönségfilmjeit idézi Tom Hanks új munkája. Aki beül rá, bánni nem fogja, aki viszont az eredetit nézi, életre szóló élménnyel gazdagodik.
